Harminchat év! Ennyi telt el az első Top Gun óta, amit Tony Scott patikamérlegen pakolt össze, hogy 1986-ban az év kasszasikere lehessen belőle. Volt benne forrófejű, szerethető, igazi amerikai, plakátmosolyú főhős, szép emberek, szerelem, tragédia, toplistás főcímdal és persze szédületes akció. Az eredmény, amellett, hogy az amerikai haditengerészet is kitehette a kirakatba, az évtized egyik ikonikus akciómozija lett, ami visszavonhatatlanul sztárt csinált a mai napig ebben a státuszban ügyködő Tom Cruise-ból.

A folytatás közel tíz évig készült, amiben nagy szerepe volt a 2020-ban berobbanó világjárványnak, de Cruise maximalizmusa is közrejátszott a maratoni munkálatok elhúzódásában. A sztár ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy az akciójeleneteket valóban a levegőben vegyék fel, a színészeket pedig tényleg ültessék be a hangsebesség többszörösével repesztő vadászgépekbe, ami érthető okokból késleltette a film mozikba kerülését. Most, hogy láttuk a végeredményt, határozottan ki tudjuk jelenteni, hogy a projektbe fektetett energia busásan megtérült. A matematika szintjén a Maverick is ugyanazokból a hozzávalókból készült, mint a legendás eredeti. Ebben is van forrófejű, szerethető, igazi amerikai, plakátmosolyú főhős, szép emberek, szerelem, tragédia, toplistás főcímdal és persze szédületes akció, de mégis több, mint ezen alkotóelemek összessége,

szívből és lélekből ugyanis sokkal több került bele, mint amennyit annak idején Scott és alkotótársai a filmjükbe tettek.

Pete 'Maverick' Mitchell a véghezvitt hőstettei ellenére még mindig százados, aki tesztpilótaként teszi az életét kockára időről-időre, és aki – ahogy egyik felettese fogalmaz – ennek ellenére is képtelen meghalni. A haditengerészet sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja, már csak azért sem, mert a háttérből az időközben befolyásos tengernaggyá emelkedő egykori riválisa, Tom 'Iceman' Kazansky egyengeti a karrierjét. Egyik hajmeresztő mutatványa után éppen megszabadulnának tőle, amikor Iceman ismét közbelép és kijárja, hogy Mavericket alkalmazzák instruktorként egy olyan hadműveletben, melynek során a világ legjobb pilótáinak kell végrehajtaniuk egy lehetetlennek tűnő küldetést egy szakadár állam ellen.

A '86-os eredetiben nemigen hatolhattunk Cruise karakterének mélyebb rétegeibe, de ezúttal már az első negyedórában szétnyílik a függöny. Kiderül, hogy a címszereplő csak a felszínen ugyanaz a nagyszájú sztárpilóta, aki annak idején volt. Valójában egy lélekben megtört, egykori társa halála miatt örök bűntudattal küzdő ember, aki képtelen bárkit is közel engedni magához és emiatt csak a repülésnek él.

Ha úgy tetszik, ez a mozi egy megváltástörténet, amit velőtrázó akcióba csomagoltak.

A filmidő nagyobb részében a karakterek kerülnek a sztori fókuszába, hiszen a fontosabb szereplőkről ezúttal tényleg van mit elmesélni. Itt jelentkezik egyébként az alkotás egyik legnagyobb gyengesége: a szövegkönyvet mintha egy gimnazista írta volna. És ha már a gyengeségek kerültek szóba, azt is meg kell csendben jegyeznünk, hogy a sztori igazából eléggé kiszámítható. Nagy meglepetésekre nem érdemes számítani, a történet a szabvány amerikai blockbusterek jól ismert ösvényein menetel a végkifejlet felé. Az egyszeri néző ezeket a negatívumokat mégis csak a periférián fogja megtapasztalni, mert a figyelmét az alkotók nagyon ügyesen terelgetik a főhős karakterfejlődése felé.

A mozi a fináléig mértékkel adagolja az akciót, ahogy a nagy előd is tette, de az utolsó fél órában rendesen beindul a hullámvasút. A sokat emlegetett akciójelenetek tényleg bombasztikusan sikerültek. Persze itt-ott a CGI is bejátszik, de a látnivaló törzsét az a közel száz órányi felvétel adja, amit Cruise-ék valódi vadászgépek és valódi vadászpilóták segítségével rögzítettek a forgatás alatt. Manapság egyértelműen megérdemli az old school jelzőt egy olyan film, melyben nem földönkívüliek vagy szuperhősök randalíroznak, az pedig már az alkotók érdeme, hogy a Maverick ennek ellenére is – vagy pont ezért – az év eddigi leglátványosabb akciófilmje.

Ez a film nem reformálja meg az amerikai kasszasikerek intézményét, de hiba is lett volna ezt várni tőle. Nekünk már az is elég lett volna, ha nagyjából ugyanazokat a húrokat pengeti meg bennünk, melyeken az előd is játszott 1986-ban, de ennél végül sokkal többet kaptunk. Tévedés ne essék, a modern változat erősen támaszkodik a nosztalgiára, amit a zseniálisan archaikus főcím is egyértelművé tesz, de közben meglepő bátorsággal járja be a felszín alatti területeket is. A cselekmény nem okoz meglepetéseket, de legalább valós, szerethető karaktereket mozgat világosan érthető konfliktusok mentén, a sutácska szövegkönyvet pedig szédületes, mesterien kimunkált és szakértő kezekkel fényképezett akció feledteti.

Így történhet meg, hogy a 2022-es Top Gun legnagyobb meglepetésünkre nemcsak az első részt kedvelők számára lesz élvezetes múltba révedés, de simán szerezhet új rajongókat egy 36 éves franchise számára.