Roland Emmerich már mindent elpusztított, amit csak lehetett. Most Brad Peytonon a sor, aki semmit nem tesz hozzá az agyatlan katasztrófafilmek műfajához, de legalább nagyon szórakoztat.
Brad Peyton nem akart túl sokat, mindössze egy olyan katasztrófafilmet, ami nem annyira buta, mint egy Emmerich-csoda (lásd: 2012), de azért finoman szólva sem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy érthető legyen. Nagyjából szemes ostorosnak is elég lennünk ahhoz, hogy élvezhessük a San Andreast, ami nem, nem egy Grand Theft Auto-film, hanem egy Dwayne Johnson-vágta, ami inkább olyasmi, mint egy menet a hullámvasúton, mintsem egy filmművészeti remek, szórakoztatni kíván, de azt meg is teszi tisztességgel.
A sztori ennek megfelelően nem túl kimunkált, de azért mégis akad, Rock egy olyan válófélben lévő helikopter-pilótát alakít, aki minden idők legnagyobb földrengése közben elveszíti lányát (Alexandra Daddario), majd összekapva egykori asszonykáját (Carla Gugino) elindulnak, hogy megmentsék őt a szörnyűségektől, és együtt legyenek a tragédia közben. Közben egész Kalifornia összeroppan, mintha csak ropiból épült volna.
Hogy mire lehet számítani egy ilyen filmtől? Mindenki tudja, és mindenki pontosan azt is kapja, amit sejt. Sok-sok futást (közben úgy ringanak a hölgyek mellei, hogy az már megér egy mozijegyet), sok szép pofit, sok szép testet, rengeteg tökéletesre polírozott, látványos menekülést, szerelmi szálat, és egy velejéig sablonos történetet, ami tényleg csak azoknak okozhat bármi meglepetést, aki még nem látott filmet. Semmilyet.
Ettől függetlenül popcorn mellé jól csúszik a Törésvonal, mivel nyíltan látványfilmnek készült, a minimális családi drámázás (ami egyébként helyenként meglepően jól áll Dwayne Johnsonnak) csak egyfajta kiegészítő, úgysem ezért vesz jegyet az, aki a San Andreasra vágyik, hanem az olyan jelenetekért, mint amikor Carla Gugino egyetlen snittben igyekszik kimenekülni a toronyházból. Magas sarkúban. Miután Kylie Minogue-gal parolázott.
A Törésvonal nem ad hozzá semmit a katasztrófafilm-zsánerhez, de szerencsére el sem vesz belőle, jobbára ártalmatlan, de az utolsó képsorokért mégis kijárna pár pofon a rendező úrnak, mert az bizony egy annyira rossz befejezés, amennyire csak egy befejezés a földi értelmezés szerint rossz lehet. Bár megeshet, hogy nem vagyunk amerikai hazafiak, akik minden filmet úgy fejeznének be, hogy lassítva bomoljon ki egy amerikai zászló. Akkor már inkább jöjjön a látványos cunami, és úgy nagy általánosságban a látvány. Abból is lehet baj, de az legalább a popcorn/nachos mellé jobban illik.
Amúgy ha még nem láttad, milyen volt a film világpremierje, akkor kattints ide. Ott voltunk.