A Toxikoma attól, hogy a drogokról és jó esetben a drogokról lejövésről szól, inkább egyfajta Holt költők társasága, aminek régóta ismered a két főhősét. És beüt.

Ha olvastad Szabó Győző Toxikoma című könyvét, amiben szórakoztatóan leírja azt a poklot, amit ő és Csernus Imre élt át, mire hermetikusan leválasztották őt a heroinról, akkor vakarhattad a fejed, hogy hogyan lehet ebből az egészből filmet rittyenteni. Nem az alapanyaggal volt a baj, csak hát ez a sztori egyszerűen sokkal jobban működik könyvben, mint a vásznon, azt pedig még álmomban sem gondoltam volna, hogy ha egyszer film is lesz belőle, majd belepasszíroznak a csörtébe egy szerelmi szálat is, hogy még drámaibb legyen a sztori. Mert ez valahogy nem illik a koncepcióba. Mégis itt van, megtörtént, és a fenébe is, nem rontotta el, maximum kérdéseket vet fel.

Aki viszont nem olvasta a Toxikomát, az egyrészt nyugodtan vágjon bele a film megnézése után is, mert sokkal jobban belevisz abba a rettenetbe, amit Győző átélt a leszokása alatt, jobban érthető, talán jobban átélhető is, de Herendi Gábor filmjének sincs oka szégyenkeznie. A lényeg itt is ugyanaz, és a végeredmény itt is szerethető, még ha nagyon máshol is van a fókusz.

A sztori egy „sima” leszokástörténet, mondhatnád legalábbis, csak van egy apróság: mindkét főhősét régóta ismered, csak nem pont így. Szabó Győzőt a Valami Amerika tette nagyon nagy sztárrá, de már előtte is dolgozott színházban és tévés műsorvezetőként. Többnyire szarkészen. A film is bemutatja, hogy néha tényleg azt sem tudta, melyik darabba esett be késve, és az tévében is beleesett néha-néha olyan sztorikba, amikre biztosan nem büszke manapság.

Közben családapaként próbált teljesíteni, csak hát heroinnal nem megy könnyen a dolog, egy rettenetesen elsült délután pedig ráébresztette arra, hogy tennie kell valamit, mert elveszíti családját, és a józan eszét is. Csak hát ahogy azt Csernus interjúban mondta: „a heroin hatása jó”, Győzőnek pedig nem igazán volt kedve lemondani róla. A muszáj viszont nagy úr.

A Lipótban pedig egymásnak feszült a két nehéz jellem, aminek már tudjuk a végét: Győző leszokott, Csernusból pedig sztár lett.

Herendi Gábor szerencsére nem akarta elfinomkodni a filmet, és ez baromi jó dolog. Szex, hányás, összefosás, agresszió, bármi belefér, még akkor is, ha közönségfilmként kellene működnie a Toxikomának, és egy normális világban ez szót sem érdemelne, hiszen ennek így kell lennie. Mert egy közönségfilm nem feltétlenül akkor lesz jó, ha csak sejteti, hogy a szereplői miken mennek keresztül, ha ezek a történések épp durvák. Nem lehetne jó film a Toxikoma, ha nem látnánk a szúrásokat, azt a bizonyos kerti összefosást, a taknyot, a hányást, ha finomkodnának a szexben, de ettől még ki lehet mindenkit szolgálni a vásznon, csak ügyesen kell csinálni.

A Toxikoma viszont ügyes. Remekül mutatja be a nagyon nagymellénnyel bunkóskodó, öntelt, fiatal Győző betépéseit abszolút vállalható, és kifejezetten emlékezetes CGI-jal megpakolt jelenetekkel (a Rákóczi-híd feltekeredése például zseniális), a színészeit pedig, bár érdekesen választotta meg, de csodálatosan kezeli őket, és működik köztük a kémia is. Csak hát itt jönnek a kérdések, és adódik is belőlük pár.

Molnár Áron brutálisan jó főszereplő, Bányai Kelemen Barna pedig valami egészen elképesztő Csernus.

A probléma, illetve a kérdés csak az, hogy bár mindkét színész a csillagokat is lejátssza az égről, miért csak Csernus néz ki pont úgy, ahogy az életben? Ez egy kicsit furcsává teszi az élményt, mert ott van egy fazon, akit Szabó Győzőnek hívnak, de valahogy mégsem ő az, míg Csernus nagyon is az a Csernus, Bányai Kelemen Barna olyan tökéletesen lehozza a figurát, hogy abba nem lehet belekötni. Tévedés ne essék, Molnár Áron is csodásan hozza a féktelen Győzőt, de külsőségeiben semmi sem emlékeztet rá.

Ez igazából egy abszolút megbocsátható apróság ahhoz képest, hogy valamiért beleírtak egy szerelmi szálat a sztoriba, ami arra hivatott, hogy jobban megismerjük Csernus gondolkodását, és hogy egy kicsit jobban tudjuk utálni, majd megérteni őt. Maga a történetszál tényleg nem rossz, de valahogy mégis eléri, hogy ne arról beszéljünk, ami igazán fontos: hogy ki is tulajdonképpen Csernus Imre. Honnan jött, mi van a fejében, miért ennyire elképesztően tapló néha a betegeivel, és nem, egyetlen mondat ezt nem intézi el. Nem a miérteket keresi, hanem azt mutatja be, ami van, azt viszont mondjuk legalább tisztességgel. Az ember viszont nagyon is kíváncsi a miértekre.

Bár a két főszereplő nagyon jól működik együtt, mégis azt érzed a végére, hogy nagyon keveset tudtál meg róluk, főleg a dokiról, maximum annyit, hogy Győző excentrikus, Csernus pedig egy vadállat, de ez nem akadályozott meg abban, hogy velük menj, és hogy aggódj értük, meg a körülöttük élőkért. Nem fogsz belelátni a fejekbe, de ettől még nagyjából tudod, hogy mi zajlik odabent, és bár tudod, hogy mi lesz a sztori vége, Herendi végig remekül tartja fenn a feszültséget, még akkor is, ha egyébként akadnak hullámvölgyek a filmben.

A Toxikoma bőven Herendi Gábor eddigi legjobb mozija.

Egy tökéletesen eljátszott, szép ívű, nem teljesen sallangmentes, de mégis erős film, amiben akad pár olyan jelenet, amit tényleg sosem fogsz elfelejteni. És megmutatja azt is, hogy a közönségfilm nem szitokszó Magyarországon, ha nem akarják kiherélni. Több ilyen kellene.

Fotók: Gordon Eszter / Vertigo Media

A player szerint

  • Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna hatalmasat alakítanak
  • A plusz szerelmi szál és néhány változtatás elvileg az élvezhetőség miatt volt fontos
  • De bármennyire is működik, jó lett volna megtudni, hogyan jutottak el ezek a fazonok idáig
Player-méter
8
Támogatott és ajánlott tartalmaink

A világ egyik legegészségesebb itala egy magyar készítmény, és azt adja meg, amire szükséged van

Tréner? Panzió? Kozmetika? Így lehet a kutyád még boldogabb, miközben a te életed is könnyebbé válhat

Jövőre már csak olyan alkotások kaphatják meg a legjobb film Oscarját, melyek foglalkoznak valamely hátrányos helyzetű csoporttal

További cikkeink a témában
Egy illat azoknak, akik nem ismerik a félelmet – NOVELLISTA Unique Wood
Hirdetés