A Traint nyugodtan nevezhetnénk a jenkik Magna Cum Laudéjának is, ha kivonnánk belőle a country elemeket és egy-két olyan apróságot, mint a makulátlan stúdióhangzás, vagy a profi marketinggépezet mögötte, mivel hasonlóan cuki, zsírszegény szoft pop-rockot tolnak, ami egyszerű, mint egy doboz light kóla és amihez képest a Nickelback úgy hangzik, mint a Slayer. Ezeket a számokat pörgetve joggal gondolhatjuk, hogy a koncerten az a legdurvább történés, hogy egy színpadra dobott plüssmacinak leesik a gombszeme, a gruppie-kat is tutira állatkertbe vinnék a fiúk, a turnébuszban pedig az a legsokkolóbb esemény, hogy a dobos horkol, amikor benáthásodik.

Azért ne legyünk igazságtalanok, mert a fiúk megdolgoztak a sikerért, ez már a hatodik lemezük, de a nagyközönség igazából a legutóbbi, hasonló színvonalú és hatásfokú Save Me, San Francisco LP megjelenése után ismerte meg őket, melyen helyet kapott 2010 legnagyobb példányszámban elkelt amerikai kislemeze, a Hey, Soul Sister is. Nem mellesleg időközben 3 Grammy-díjat is felnyalt a Patrick Monahan vezette trió, amelynek ráadásul saját bormárkája is van, néhány típust rendre egy-egy lemezük címéről neveznek el, arról nem is beszélve, hogy a bevétel egy részét a San Francisco Charity Family House-nak utalják, amely ideiglenes szállást nyújt beteg gyerekek hozzátartozóinak. A Train esetében tehát nem mondható el, hogy bort iszik és vizet prédikál.

Az új számok zöme az előző album turnéja alatt íródott, a producerek Butch Walker és Espionage voltak, a feljátszásra pedig természetesen Kaliforniában került sor - érezni is a dalokon, hogy a nyári nap sugára járja át azokat. A vonat most is maradt a kockázatmentes slágerek vágányán, a This’ll Be My Yearben érezni egy kis újkori Bon Jovit, a Drive By single-ben van egy kis latinos pezsgés, a 50 Ways To Say Goodbye-ban mexikói hangulat lesz úrrá, a You Can Finally Meet My Mom nem komolytalanabb témát jár körül, mint a halál (ami furcsa, mert úgy kezdődik, mint egy Hupikék törpikék betétdal), míg a Sing Together a kötelező ukulelés kör. Enélkül mostanában kevés mainstream lemezt hallani.

A Train kiadványáról lehetne mondani néhány negatív kritikát, de nem érdemes, annyi sz*rság van a világban, és ők olyan ártalmatlanok, hogy semmi szükség megforgatni bennük a kést, egy olyan refrén, mint a „Knock knock, woah oh, rock and ró-ól” úgyis többet mond minden szónál, és aki nem az X-Faktort tartja az igazi tehetségek lelőhelyének és nem gondolja azt, hogy a magyar kereskedelmi rádiókban kell értékes popzenét keresni, az úgy sem fog időt pazarolni erre a szimpatikusan semmilyen felhozatalra. Szóval, hogy a címben is elsütött nóta szövegét folytassuk, „Ez a vonat, ha elindult… hadd menjen”.