A legokosabb, amit a Paramount tehetett, hogy felkérte Stallonét, bő harminc évvel az Oscar után ismét bújjon egy maffiózó bőrébe. A Tulsa királya ellenállhatatlanul szórakoztató lett, és végre hozzánk is eljutott.

Az első három rész a napokban debütált Magyarországon a SkyShowtime érkezésével, mi pedig azonnal bevizsgáltuk, érdemes-e a lejátszásra kattintani. Az eredetileg a Paramount+-ra készült szériában Stallone karaktere, a lesittelt egykori maffiózó, Dwight Manfredi huszonöt év után szabadul a börtönből, ahol azért kellett ennyi időt eltöltenie, mert nem volt hajlandó együttműködni a hatóságokkal, így a gyilkosság miatt rá kiszabott szabadságvesztés teljes időtartamát a rács mögött húzta le.

Az alkotás felütése, hogy a frissen szabadult egykori kápót egyáltalán nem az a túláradó hála és öröm fogadja odakint, amire számított. Egykori vezérének ugyanis már nagyon kifelé áll a szénája, az új generáció pedig már nem igazán elhivatott az irányában, ezért

a szervezet úgy dönt, hogy eltakarítja Manfredit New Yorkból egy Tulsa nevű vidéki nagyvárosba.

A döntést igyekeznek úgy feltüntetni, mintha ezzel szívességet tennének emberünknek – hiszen egy egész várost adnak neki –, valójában persze a dolog felér egy mélyütéssel. Dwight tehát megérkezik Oklahomába, ahol egyes-egyedül kell valahogyan megvetnie a lábát, az egyetlen segítség pedig, amit a főnökeitől kap, hogy az első hetekben csak ötezer dollárt kell hazaküldenie.

Ami először tarkón csapja az embert, hogy a 76 éves Stallone milyen kirobbanó formában van. A sztori szerint is pont ugyanennyi idős, és erre rá is csodálkozik egy ránézésre a negyvent még épp alulról súroló hölgy, akit a főhős egy jól sikerült este után visz haza a hotelszobájába. „Azt hittem, egy jó karban lévő ötvenöt évessel megyek haza” – rebegi a hölgy, miközben zavartan szedi a cókmókját, és hát a tévedéséért nem igazán tehet neki senki szemrehányást.

Hiába közelít a nyolcvanhoz, Dwight megjelenésében és cselekvésében is teljesen kompetens karakter, akinek simán elhisszük, hogy amikor ad egy csicskalángost valakinek, az illető karmérettől függetlenül is beáll a sarokba pityeregni.

Élvezet nézni, ahogyan Dwight kezeli a rá kirótt sorscsapás támasztotta kihívásokat. Huszonöt évnyi hűsölés után nem csoda, hogy nem teljesen érti már a világot. El van képedve, miért nem porceláncsészében adják a kávét, miért nem lehet egyes helyeken készpénzzel fizetni, és miért egy alkalmazáson keresztül kell hívni a taxit, ő azonban lehengerlő határozottsággal és találékonysággal oldja meg a helyzetet, és csak akkor folyamodik erőszakhoz, amikor ez elkerülhetetlen. Persze, egy bűnözőről beszélünk, de a főhős az elvek embere, intelligens, stílusos, a betyárbecsület vezérli, és kínosan ügyel arra, hogy a tevékenysége ne járjon kollaterális károkkal, így a néző bűntudat nélkül láthatja őt a sztori pozitív hősének.

Ha az ember belegondol, hol láthatott utoljára korosodó gengsztereket, talán Scorsese Az ír című mozija juthat az eszébe, melyet igencsak megmérgezett az, hogy De Niro címszereplője a digitális visszafiatalítás ellenére is úgy mozgott, mint egy nagypapa, hogy a játékidő utolsó órájában túlsúlyosra vett depresszív hangulatról ne is beszéljünk. A Tulsa királya egészen más műfaj.

Főhőse alapvetően jó ember, akinek a szakmai kihívások mellett megvannak a magánéleti gondjai, ám mindezt méltósággal, férfias kiállással és olykor humorral kezeli.

Bár a későbbi részekben talán fel kell majd vállalnia komolyabb erkölcsi fejtörőket is, egyelőre képtelenség nem szimpatizálni vele. Ennek köszönhetően az első három epizód könnyed, játékos, kis túlzással egy feel good mozi hangulatát hozza.

Az egyre bonyolódó cselekmény érdekes és hasonlóan kedvelhető vagy épp élvezettel utálható karaktereket pakol Stallone mellé. A már említett romantikus kaland női főszereplője például a törvény embere, ami egészen furfangos dilemmákhoz vezethet, és a Dwight által besorozott, a bűnözői lét és a tisztes polgári élet között egyensúlyozó fiatal sofőr alakja is biztosan okoz majd később meredek pillanatokat. A New York-i banda vezetői között is akadnak emlékezetes arcok. Különösen a vezér fiacskája az, akit egyelőre nem lehet hova tenni, csak az az egy biztos vele kapcsolatban, hogy a csávóban már ránézésre is van potenciál.

A Tulsa királya startja egészen remek lett. Az elbeszélésmód lendületes, üresjáratok nélküli, a sztori érdekes, ám mindenek felett a karakterek miatt érdemes ráhangolódni a szériára. Stallone erőlködés nélkül hozza a simlis, de az elveihez szigorúan ragaszkodó gengszter alakját, aki végső soron egészen kellemes ember, csak ne akarja senki összeakasztani vele a bajszát.

Kétségtelen, hogy a streamingszolgáltatókkal lassan telítődő piacon az ember csak kapkodja a fejét, ha megnézendő sorozatokról van szó, de ennek a darabnak tényleg érdemes megszavazni a bizalmat. Az izgalmas alapszitu hamar berántja az embert, arról pedig maga a 76 éves Sylvester Stallone gondoskodik, hogy a nézőnek később se lankadjon a figyelme.

Tulsa királya

  • Izgalmas felütés után könnyed, játékos hangulat
  • Stallone kiváló a címszerepben
  • Remek karakterek, rátermett színészek tolmácsolásában
  • Lendületes elbeszélésmód
Player-méter
8
És ezt olvastad már?
Idén is eljön a karácsony, de semmi pánik, mutatjuk a tuti tippeket!
További cikkeink a témában