Nem szabad semmi extrát várni az Übergáztól, viszont Kumail Nanjiani és Dave Bautista van annyira működőképes páros, hogy ne akarjunk kiugrani közben a kocsiból. Kritika.
Kicsit már unalmas is leírni, hogy egy aktuális amerikai tömegfilm, ami épp nem valami franchise része, mennyiben és miért hasonlít egy bizonyos korszak bizonyos filmjeire – és ez miért jó, vagy rossz nekünk. Úgy néz ki, hogy mostanában az is remake, ami nem az, s már annak is örülni kell, ha van benne két normálisan összerakott, zsánerszerű karakter, akik néha tudnak vicceseket is mondani.
Ennyi jutott most is nekünk: a nyolcvanas-kilencvenes évek haverfilmjeinek maradéka, pontosabban az, amit át lehet menteni belőlük, még pontosabban annyi, amennyi még pont elég ahhoz, hogy egynyári filmnek eldöcögjön az Übergáz.
És ez az ennyi egyik fele most egy nem túl határozott übersofőr, aki egyébként sportboltban is eladó, s nagyon hajt az ötcsillagos értékelésekre – mármint nem mint eladó, hanem, mint übersofőr. És a kvázitaxishoz, aki nem elég tökös, természetesen egy ilyen filmben tökéletesen illik a macsó rendőr, aki meg nem lát rendesen, s élete egyik legfontosabb akcióját pont azon a napon kell végrehajtania, amikor lézeresen megműtötték a szemét, s elég sokáig még az utcára se nagyon szabadna kimennie, nemhogy rendőrgyilkosokra lövöldöznie.
Stu és Vic páratlan páros hát, vékony, meg a vastag, a szende meg a bunkó, az intellektuális, meg az ösztönlény, hát, az ilyen duókat se tegnapelőtt találták ki – mint ahogy nyilvánvalóan egyetlen olyan fordulat, vagy geg sincs ebben a filmben, amit ne láttunk volna már… Pont elégszer.
Ami viszont mégis élvezhetővé – sokszor sajnos csak pont elviselhetővé – teszik az Übergázt, az Bautista és Nanjiani iparkodása mellett a kissé meglepően explicit akciójelenetek, amelyekben rendesen fröccsen a vér és omlik az agyvelő, no és a trágárkodásokkal se bántak a forgatókönyvírók (meg a rögtönző színészek) takarékosan. Azt persze nem állítom, hogy ezektől olyan lesz a film, mint mondjuk a 48 óra, hisz ahhoz azért kellene esetleg egy mai Walter Hill, meg komolyan vehető krimiszál – de legalább kinéz valahogy a film, és néhány másodpercre még bevállalósnak is tűnhet, ha nagyon megengedőek vagyunk.
De azért vigyázni kell persze a kompromisszumokkal, mert azon kaphatjuk magunkat, mint az egyszeri überutas (mármint az, aki olyan országban lakik, ahol tud überezni), aki csillagozás előtt arra gondol, hogy jó, hát tulajdonképpen eljutott A-pontból B-pontba, úgyhogy annyira nem is számít, hogy félórát késett a sofőr, kicsit büdi volt az autójában, s közben azt kellett hallgatni, hogy mennyire utálja az anyósát.
Szóval, kamuzni azért nem kell magunknak, de attól tartok, még idén nyáron is lesz pár sokkal kínosabb új vígjáték a mozikban – úgyhogy, ha nem bánjuk, hogy két jégkrém, s három fesztiválkoncert között hangulatos klisékkel tömnek minket a multiplexben, s éppen ilyesmihez szottyan kedvünk, nem kell a fékre lépni, ha épp ezt a filmet adják a hozzánk legközelebb eső műsorsávban.