Simonyi Balázs színész, rendező, amatőr ultrafutó és ironman. Az HBO-val készített filmjében olyan erős érzelmeken keresztül mutatja be ötfőszereplős drámában az ultrafutás szépségét, hogy eszedbe se jut reklamálni, mert se edzéstervről, se futótaktikáról nem esik szó.
„Futok, hogy megtudjam, miért is futok. Minél többet futok, annál jobban szeretném tudni, hogy miért” – Gilles Pallaruelo
Gilles 10 ezer kilométert fut évente, bőven 100 fölötti ultraversenyen indult, rajthoz állt az összes Ultrabalatonon. Informatikus és fociedző. Ha nem fut hetente legalább 200 kilométert, nem tud lenyugodni. Soha életében nem adott fel egyetlen versenyt sem. Fiával együtt indult a 2015-ös Spartathlonon, amiről az Ultra szól.
“Miért ennyi? Miért futva? A legenda miatt?”
A legenda szerint Pheidippidész Athéntól Spártáig futott hajnaltól másnap estig, hogy segítséget kérjen Leonidász királytól a perzsák elleni vívott harcban. Ez a futás a történelmi alapja az 1983 óta megrendezett Spartathonnak, ahol 36 óra alatt kell a versenyzőknek a 246 kilométeres távot teljesíteniük.
Az 1200 méteres szintkülönbség, az éjszakai hidegek, a kialvatlanság, és a szigorú időlimitek teszik az egyik legnehezebb és legkomolyabb presztízsű versennyé, ahol még a közúti forgalom is a futók ellen van.
Filmötlet már korábban is volt
Simonyi Balázs egy depressziós karácsonyi estén ragadott először futócipőt 2007-ben. A 30 perces futásba konkrétan majdnem belerogyott, de végigküzdötte a Szigetkört, és rögtön utána be is nevezett első maratonjára, amit aztán több tucat követett. Már ekkor felmerült a gondolat, hogy Józsa Lacival együtt filmsorozatot készítsenek a futásról, alkalmi és kedvtelésből futóknak, erre épült rá a KváziBárki projekt, a sorozatból készült is egy pilot, de több nem lett belőle.
Az Ultrát is Lacival együtt kezdték tervezni, aki a SpeakEasy projecttel többször forgatott már az Ultrabalatonról és nemzetközi maratonokról, ezért tudták mekkora fába vágják a fejszéjüket. Az HBO profi partnerként állt a stáb mögé, de még így is jóval kevesebb büdzsé jött össze, mint egy alsó költségvetésű Filmalap által támogatott filmnél. Ez azért is nagy szó, mert ha megnézed a filmet, tuti a padlón fog koppanni az állad. Ennyire szép drónfelvételeket még nem láttunk a Korintoszi-szorosról, de ahogy a lemenő napfény megcsillan az út menti szeméthegyeken, az is hamisítatlanul adja vissza Görögország kettősségét.
A filmet megtalálod az HBO programjában, és az HBO GO-n. A magyar program mellett 19 országban tűzik még műsorra.
„Hánynom kellett, de végül fosás lett belőle, ami tulajdonképpen jó!”
– Balázs szinte narrátorként őszinte mondataival, kiszólásaival tartja egyben a történetet, ami 80 percen keresztül képes lekötni.
Nincs VFX és előre megrendezett képsorok, a filmet Balázs rendezte, de a sztorit tényleg az élet írta. Közben egyre közelebb kerülünk a futók belső világához, személyes harcaikhoz, szenvedéseikhez. A jó ütemben bevágott archív családi felvétek, a tökéletes ritmusú vágás és zene olyan érzelmi cunamit zúdít rám, hogy akárhányszor látom, elfog a sírás.
„Közelebb kerülsz magadhoz, az igazi emberi értékekhez.”
Többek között Feröer-szigeteki bálnavadász és norvég dokkmunkás is szerepelt volna a filmben, de akadt, aki visszalépet, és volt olyan is, akinek a története egyszerűen nem volt elég érdekes a film számára, ezért Balázs és a Pallaruelo-család mellett a német Annett Bahlcke és Szabó Béla futásába életébe nézhetünk bele.
Ahogy szépen lassan összerakod Annett tragédiáját, és látod mellette férje példa értékű kiállását, újra zsebkendőért kiáltasz, de jön Szabó Béla, és mosolyt csal az arcodra, ahogy a kisszobában futópadon edz, miután Bíró Ica DVD-vel tolta végig az esti erősítőprogramot. Pedig az ő háta mögött öt sikertelen Spartathlon kísérlet áll, amivel a szabályok értelmében többször már nem is állhat rajhoz. Aztán mégis meggyőzi saját magát és feleségét, hogy együtt valahogy mégis meg tudják csinálni.
Mert ez nem a futásról, hanem a fejekről, érzelmekről szól, akárcsak a film, amiben a legerősebb üzenetet Gilles Pallaruelo mondja ki:
„100 évig élek, vagy meghalok holnap – nem számít.”