Adott egy ködbe és hóba burkolózó hegyi villa, ahol egy csapat jómódú fiatal gyűlik össze egy klassz hétvégére, ami végül egy buta átverés miatt tragédiába torkollik. Egy évvel később a srácok újra összegyűlnek a rossz emlékű események színhelyén. Még nekik sem világos, hogy a kiruccanást terápiás jelleggel vagy tényleg egy jó buli reményében vállalták-e be, de amikor a dolgok rémisztően sötét fordulatot vesznek, hirtelen már csak az számít, hogy valahogy kihúzzák hajnalig. Valami rémisztő dolog figyeli őket az éjsötét fák közül.

A Heavy Rain című klasszikusra sajnos csak nagyon ritkán van lehetőségem hivatkozni, de végre ennek is eljött az ideje. A kiábrándító Beyond: Two Souls helyett végül az Until Dawn lett az az alkotás, melyre a legendás cím követőjeként tekinthetünk, még akkor is, ha végeredményben ez is leveri a nagy előd által jó magasra pakolt lécet. Itt is arról van szó, hogy adott egy érdekes sztori, melyet a játékos alakít a döntéseivel, a feszültséget pedig a mesterien komponált légkör mellett az adja, hogy a döntések komoly kihatással vannak arra, ki marad életben és ki hal csúfos halált a sztori előrehaladtával.

A fő különbség az, hogy míg a Heavy Rain-ben nem csak a szereplők életére kellett vigyáznunk, de a helyükre kellett illesztenünk egy rendkívül izgalmas gyilkosságsorozat mozaikdarabkáit is, addig az Until Dawn megelégszik egy olyan történettel, amit az elmúlt húsz év stílusteremtő horrorfilmjeiből lopkodtak össze. Nyugalom, nagy baj nincs, csupán a végeredmény egy fokkal kevésbé intelligens és sokkal kommerszebb, mint a sokat hivatkozott előd esetében, de így sem fogod csalódottan letenni a kontrollert az első végigjátszás után, azt garantálom.

A stílusérzék ugyanis egy olyan dolog, aminek a Supermassive Games varázslói nem voltak híján a játék megalkotása során. Ha már itt tartunk, érdemes azért fejben tartani, hogy a játék bizony alaposan végigjárta azt a bizonyos fejlesztői poklot. Amikor az első híreket hallottuk felőle, akkor még egy PS Move-ra optimalizált mozgásérzékelős horrorról volt szó PS3-ra, aztán egy ideig halálos csend lengte be a projectet, hogy végül PS4-es fejlesztésként új életre keljen. Az eredményt látva a sötét sztorikra vevő gémerek összetehetik a kezüket, amiért a Sony végül nem kukázta a játékot valahol félúton.

Kezdjük azzal, ami azonnal kiveri a játékos szemét: a cucc szemkápráztatóan néz ki. Igaz, javarészt sötét helyszíneken megy a paráztatás, de ezek a helyszínek a rögzített kameraállásoknak köszönhetően úgy tele vannak pakolva effektekkel, hogy a szemem majd’ kifolyt a gyönyörűségtől. A fény-árnyék hatások, a részecskeeffektek, a köd, a hó, a víz, a szereplők ruházata egyenként is nagyon pofásan néznek ki, de amikor egyszerre töltik be a képernyőt, annak bizony nagyon lehet örülni. A karaktermodellek külön bravót érdemelnek. Amikor az egyik csaj a kádban áztatta magát és kaptam egy premier plánt az arcáról, hosszú videojátékos pályafutásom alatt először rohamozott meg az az érzés, hogy bizony ezúttal tényleg fotorealisztikus grafikát kaptam a képembe.

A szereplőknek egyébként olyan színészek kölcsönözték a fizimiskájukat és a hangjukat, mint Peter Stormare, Hayden Panettiere vagy Rami Malek és ezek az arcok tisztességgel meg is dolgoztak a pénzükért. Néhol ugyan - főleg Mr. Stormare - kicsit túljátsszák a szerepüket, de az összkép még ezzel együtt is meglepően minőségi. Szinte nem is értem, miért száműzte a Sony ezt a cuccot a nyári uborkaszezonba, hiszen az Until Dawn szerény véleményem szerint akár a karácsonyi hajrában is bírta volna az iramot, a figyelmet pedig mindenképpen kiérdemelte volna.

Azért az alapvetően pozitív felhang mellett szót kell ejteni a játék defektjeiről is, hiszen tagadhatatlan, hogy van neki néhány. A fotelből kiugrasztó ijesztgetések például kicsit túl nagy hangsúlyt kapnak, az időre gombnyomkodós szekvenciáktól sikítófrászt kapó gémerek pedig jobb, ha összeszedik magukat, mert ilyenből jócskán akad a játékidő alatt. A legnagyobb koki azonban nem is az említett momentumok vagy a helyenként felbukkanó logikátlanságok miatt jár a fejlesztőknek, hanem azért, mert nem kevésszer kapott el az az érzés, hogy nincs igazi ráhatásom az eseményekre, erre az érzésre pedig a Beyond óta allergiás vagyok. Ugyan valóban rajtad múlik, hogy ki éli túl a kalandot - a program a kezdet kezdetén alaposan a szádba rágja, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő döntéseidnek is komoly következményei lehetnek -, de ennek ellenére néhol úgy veszítettem el szereplőket, hogy fogalmam sem volt mi miért történik. Még úgy sem volt tiszta a kép, hogy a sorsfordító döntéseket a játék egy külön galériában gyűjti össze nekünk.

Ennél is frusztrálóbb, hogy a sztori fő elemeit annak ellenére sem tudod megváltoztatni, hogy a játék látszólag ilyenkor is döntési lehetőséget ad a kezedbe. Kiábrándító egy második újrajátszásnál azt látni, hogy igazából a választás szabadsága ilyen tekintetben csak illúzió, és akárhogy is döntesz, mindenképpen az történik, amit a forgatókönyv diktál.

Na jó, hagyjuk a nyafogást, mert az Until Dawn még ezekkel a hibákkal együtt is remek szórakozás. Bár a sztori úgy indul, mint a legelcsépeltebb tini-slasher, hamar kiderül, hogy a karaktereknek mélysége van, a történet pedig csak elsőre tűnik olyan egyszerűnek, mint egy faék. Ez a játék az év nagybetűs kellemes meglepetése, olyannyira, hogy nem fogjuk tudni kihagyni 2015 legjobb játékai közül. Olyan élményt ad, amit csak ritkán kapsz meg egy videojátéktól: intelligens brutalitás, vegytiszta izgalom és valódi feszültség. Még akkor is, ha ez esetenként nem több ügyesen komponált illúziónál. Ha ilyen minőségi a szellemvasút, önként és dalolva ülünk fel rá.