Pedig egy nagyon jó film van elrejtve az Üvegben, és nem is kellett volna sok, hogy tényleg sikerüljön a kultfilm és M. Night Shyamalan újkori brillírozásának összeházasítása, majd boldog együtt élése, csak valami, isten tudja mi bezavart a képbe. A Split végén ugyebár kiderül, hogy az egész lányrablós hercehurca A sebezhetetlen világában játszódik, David Dunn pedig az utolsó másodpercekben megemlíti örök ellensége nevét, Mr. Üvegét, és helló, máris megérkeztünk egy érdekes univerzumba, ahol mindenki egymásnak feszülhet. Mivel Shyamalan újabban nagyon jó formában van, elképzelni sem tudtuk, hogyan sülhetne el ez az egész rosszul. És tessék. Megtörtént. Legalábbis részben.

Az Üveg pedig egy embertelenül jó alapsztorira épül, Shyamalan ugyanis tényleg nagyon jól kitalálta, hogyan ér össze a két film, és amikor a szereplőket összeereszti, akkor nagyon működik a varázslat. Maga a történet elég érdekes, James McAvoy még mindig fantasztikus, Samuel L. Jackson nagyon badass, Bruce Willis pedig pont annyit és pont úgy szerepel a vásznon, hogy ne derüljön ki róla, mennyire nincs kedve már ehhez a színészetnek nevezett mesterséghez.

Shyamalan nagyon profin kezeli a három karaktert, de néha mintha elfelejtene megmagyarázni velük kapcsolatban ezt-azt. Pedig a játékidő nem kevés, több mint két órán keresztül lehet izgulni azért, hogy ki marad a végén, de főként inkább azért izgul majd mindenki, hogy tényleg annyira pocsék véget fog-e érni a film, mint amilyennek az elején kinéz.

Merthogy aztán az Üveg olyan rettenetesen durva hullámvasútra viszi az embert, hogy beleszédül, és sajnos minőségi hullámvasútról van szó, nem olyanról, amit az ember élvezne. Egy remek kezdés után brutálisan erősen visszaesik a film, majd a végére megint nagyon magára talál, ekkor eléggé bátorrá is válik, a legutolsó pár másodperccel pedig megint mindent elcsesz.

A forgatókönyv pedig olyan, mintha a remek alapötlet köré csak úgy grátisz egy rakás nettó baromságot írtak volna, akkora baromságokat, hogy nem ciki felröhögni néha a film közben. Mert hát tényleg el kellene hinni, hogy a környék egyetlen szuperhőseit úgy őrzik kamerákkal éjszaka, hogy egyetlen biztonsági ember sem figyeli őket, és csak egy ápoló van jelen a hatalmas épületben? Vagy hogy az egyik karakter csak úgy elmegy valahová, olyan helyre, ahol egyébként jó eséllyel meg sem fordulna, és ott hall pont egy nagyon fontos dolgot?

De ezeket a baromságokat sajnos még nagyon sokáig lehetne sorolni. És itt van a nagy baj. Shyamalan annak ellenére, hogy kitalált egy bitang jó sztorit, ész nélkül duzzasztotta fel azt, hogy kijöjjön a két óra. Itt van például Sarah Paulson karaktere, aki szeretné bebizonyítani, hogy ezek a szuperhősök nem is szuperhősök, minderre három napja van, de hogy miért, az jó kérdés. Szerencsétlen színésznő karaktere annyira idegesítő, hogy minden egyes megjelenésekor kedvem lett volna belefejelni a popcornos vödörbe, akár a szomszédéba is.

A kedves rendező úr egyébként bizonyos tekintetben tényleg zseni, kitalálta ugyanis, hogyan lehetne a már bűn rossz színésszé vált Bruce Willist úgy szerepeltetni a filmben, hogy ne legyen bántóan béna, ne látszódjon rajta, ami mindig, hogy csak unatkozik a kamerák előtt, és nagyon várja az utalást. Dunn karaktere ugyanis nem kiemelt fontosságú a történetben, ő is mozgatórugója az eseményeknek, de igazából többnyire csak megtörten kell bámulnia, azt is nagyon sokszor a kapucnit felcsapva, hogy alig látszódjon az arca. Tökéletes. Willis régen volt már ennyire jó, és persze itt sem jó, de legalább nem bántóan rossz. Az viszont elég kiábrándító, amikor két rövidke jelenet erejéig előkerül A sebezhetetlen, olyan jelenetekben, amelyekben Willis meg sem szólal, még így is ordít a különbség a régi és a mostani időszak között. Bruce arcán akkor érzelmek voltak, most viszont a tömény üresség.

Dunn is fontos, de közel sem annyira, mint a film felében tikkelve kókadozó Mr. Üveg. Ő az, aki igazán kavarja a kakkanatot, ő az, aki az egész filmet mozgatja, de hogy miért és hogyan, az legyen meglepetés. A nagy Shyamalan-csavarra nem érdemes számítani, de egy eléggé meglepő befejezésre igen, ami után sajnos érkezik még egy befejezés, ami boldogan ugrik át páros lábbal a giccshatáron, és persze kinyit egy kaput, ami valamiféle folytatáshoz is vezethetne. Na azt viszont már nagyon nem kellene meglépnie a rendezőnek. Elég volt ebből ennyi. Ezt sem így kértük, mert ez a rettentően félrement, mégis valahol kedvelhető izé is sokakból csak a szörnyet fogja előhozni. De a legmeglepőbb talán az, hogy ha újravágnák, akkor ki lehetne hozni belőle egy nagyon jó filmet. Mínusz húsz perc, plusz egy remek Shyamalan-film. De csak ez van, ezt kell hát szeretni, hát szeresse az, aki szeretné.