Fiona Apple: The Idler Wheel...

Attól függetlenül, hogy valaki hajlandó-e megtanulni a lemez címét, vagy sem (bár a maga 27 szavával csak nyúlárnyék a 90 szavas When The Pawn… LP címe mellett, amit nem írnánk le, mert nem jutna hely a cikknek), a zseniális szerző-énekesnő 7 év hallgatást megtörő negyedik stúdiólemeze ismét remekmű lett. Aki esetleg nem ismerné a New York-i csodabogarat, annak annyit kell tudni, hogy 1996-ban tűnt fel, amikor mindössze 19 évesen olyan sajátos hangvételű, kiforrott popszámokat rakott le az asztalra, melyek a Tidal lemezt minden idők egyik legerősebb debütjévé avatták. Ezt követően jött két folytatás, mindkettő csuklóból hozta a magas színvonalat, most pedig hosszabb böjt után végre itt a vadiúj munka. Fiona tipikusan az az előadó, aki nem akkor készít lemezt, amikor a stúdió akarja, hanem amikor neki van mondanivalója és jellemzően a produkció minden elemét ő tervezi meg a szövegektől a borítóig, sőt a klipek koncepciójába is beleszól, aminek köszönhetően megint egy remek szürreális agymenést fogadhattunk az Every Single Night videójában. Ez most is így volt, így a végeredmény tökéletesen kerek és minden ízében eredeti munka. További fontos információ, hogy hosszú idő után most először nincs jelen a hangszerelő-producer cimbora, Jon Brion, ezért a sound sivárabb lett, de így még könnyebben kerül előtérbe Fiona személyisége és elbűvölő hangja. Hacsaknem az év lemeze, eddig…

Gossip: A Joyful Noise

Nyilván nem lepődtök meg, ha azt mondjuk: nem szívesen lennénk az XXL-es hangú és méretű frontasszony, Beth Ditto gruppijai, pláne nem egy 40 fokos melegben lenyomott buli után, mondjuk a Balaton Soundon. Igazából esélyünk sem lenne, mivel a csaj inkább a leányzókra bukik, ahogy a dobos, Hannah Blilie is, szóval ismét nem dobtok hátast a következő állítástól: nem a Gossip a szélsőjobbosok kedvenc bandája. A Michel Gondryt eszünkbe juttató borítóba csomagolt A Joyful Noise az ötödik lemez a trió diszkográfiájában, ami az okés Music For Ment követi a sorban. Annak az albumnak a legendás Rick Rubin volt a producere, a mostaninak Brian Higgins, aki többek között a Girls Aloud-dal dolgozott korábban, ez pedig nem sok jót ígér. És igen, nem vezet félre a megérzésünk, mert az új lemezen annyi gitár sincs, mint elődjén, az indie és garázs láz csillapodásával a Gossip is egyre inkább a táncparkett felé vette az irányt, és még ez sem lenne nagy baj, de sajnos elég halovány számok kerültek fel a friss kiadványra.  Ditto hangja szépen nyújtózkodik a légtérben, viszont néha olyan érzelgős, mint egy 20 éves és 2x20 kilós sztárocska, pedig neki sokkal jobban áll a „leszarom a fejed, úthenger vagyok” imidzs. A Get A Job-ban egész odáig jut el, hogy az éjszakázás helyett azt ajánlja egy tékozló csajnak: inkább dolgozzon, mert „milyen élet az, amikor minden nap hétvége van?” Ennyit a rock and rollról.

The Hives: Lex Hives

Kedvenc garázsrockereink 5 évvel a legutóbbi The Black And White Album után dobták ki új lemezüket, és nyilván senki sem számított arra, hogy most majd jól meglovagolják az electropop trendet, vagy elkezdenek kacérkodni a doom metállal. A svéd zenekar természetesen most is a jól bejáratott, lendületes rockzenét tolja, és bár misztikus módon idén nincs jelenésük egyetlen magyar fesztiválon sem, azért így is örülünk a rövid, de velős albumnak. Azért érződik némi puhulás az új szerzemények némelyikén (a Go Right Ahead single picit lötyögős, a Wait A Minute Now pedig kimondottan popos), de még mindig van egy rakás fékezhetetlen tempójú tekerés (1000 Answers, Patrolling Days), melyek visszaállítják a világ rendjét. Szerencsére a humor és játékosság sem veszett ki az új számokból, ez már a nyitó Come On-ban is levágható, ami tök jól megfogja ennek a stílusnak a ”filozófiáját”. Szóval akinek baja van a The Hives-zal, annak baja van minden zenekarral, amely egész pályafutása során kitart egy műfaj mellett és csak annak határain belül próbálja meg színesebbé tenni dalait. A lemezek közti különbség maximum annyiban mérhető, mennyi szám marad meg a fülünkben, és mennyi olyan dal akad, amely hallatán majd kirúgjuk a metró padlóját, miközben a városban utazgatva ezt az LP-t pörgetjük. Szerencsére most is vannak ilyen dalok, így nem érheti szó a ház elejét, azért pedig riszpekt, hogy a fiúk továbbra is próbálják megóvni a rock and roll pislákoló lángját ebben a szeles időjárásban.

Sade: Bring Me Home (Live 2012)

Sade 2011-ben a Papp László Sportarénában is megállt aktuális turnéjával, de nem ezt az állomást, hanem a kaliforniai Ontarióban adott koncertet örökítette meg a stáb a neves kliprendezőnő, Sophie Muller vezetésével, aki rengeteg klipet forgatott már az afrikai származású énekesnőnek. Muller jó munkát végzett, bár nyilván nem kellett tempós vágásokkal bajlódnia és fél szemét sem kellett az extázisban tomboló közönség tagjain tartani, hátha valaki helyből szaltót dob a Your Love Is King alatt és ezt majd jól beszúrhatja a koncertfilmbe. Maga a buli természetesen olyan kimért és elegáns, mint maga az énekesnő, akit egyáltalán nem nevezhetünk túlzottan produktív előadónak, a ’90-es években például egyetlen lemezt hozott össze, 2000-ben megtörte a hallgatást a Lovers Rock-kal, utána viszont 10 évig megint semmi. A legutóbbi Soldier Of Love tisztességes darab volt, ahogy ez a DVD és mellé pakolt audio korong is az, a hangzás és látvány nagyon rendben van, bár a lecsupaszított színpad elég lehangoló. Persze nem számítottunk arra, hogy valaki betol egy gigantikus műanyag fagyit a show közepén, ami tűzijátékot lő ki, miközben a mennyezetről kötélen forgó akrobaták ereszkednek le, de a vetítés önmagában nem köt le annyira, hogy 2 órát ásítozás nélkül bírjunk ki. Vagyis az elegancia és kimértség egy idő után álomport szór a szemekre, egy idő után pedig úgy laposodik el a koncert, mint Vincent Ludwig a Csupasz pisztoly végén. Alapvetően azonban egy szavunk sem lehet, hiszen tele van apró kis finomságokkal a koncert és hát ettől a csajtól pontosan erre számítottunk. Pár remek zenész, egy énekesnő, akinek ereje a visszafogottságában rejlik és pár bensőséges szám. Ennyi. Akinek ez elég, pontosan tudja, miért bízhat meg mindig Sade-ban.

Még több kritikára vágysz? Akkor olvasd a CD Player sorozatot!