Nem csak a húszéveseké a világ. De még csak nem is a negyveneseké vagy az ötveneseké. Lássuk, mit villantanak a nagy öregek, és hogy mit tanulhatnak tőlük a fiatalok!
ZZ Top – La Futura
A ZZ Top megint elsütött egy szakállas viccet, és mi megint beszoptuk! A Gibbons bratyók alkotta zenekart igazán nem vádolhatjuk, hogy radikálisan eltértek volna attól a stílustól, amiért megszerette őket rajongótáboruk, de azt sem mondhatja senki, hogy megint kidobtak egy kamulemezt, amely megadja a kezdőlökést a következő pénzkereső turnénak, utoljára ugyanis kilenc esztendeje jelent meg stúdiólemeze a friss borítón magukat rabbinak álcázó figuráknak. Ez volt a 2003-as Mescaleri, igazán sok minden pedig nem történt azóta a hármassal, legalább is a dalok nem erről árulkodnak: van tíz új szám, melyekben fiatal zenekarokat megszégyenítően karcos, egyben meleg hangzást sikerült kialakítani.
A vegasi kaszinók csillogását nem ötvözik a sivatagi homoktól sercegő blues-rockkal, ahogy a klasszikus Eliminator albumukon, ha már a csúcslemezeikhez kéne hasonlítani az új munkát, a Tres Hombres lenne a nyerő. Amúgy vannak pikk-pakk szólók és csehókompatibilis számok, melyek szokás szerint két percig érdekesek, ellenben négy-öt percig tartanak, de aki ezért szeretett bele a texasi Mikulásokba, nem fog csalódni. Aki pedig valami előremutatást várt a jövőre utaló cím hallatán, csalódni fog, mivel ez még mindig a múlt, csak jelen időben előadva.
Bob Dylan – Tempest
Megy egy viszonylag egyszerű, monoton alap, amire a popkultúra egyik legnagyobb hatású élő legendája morog fel néhány százstrófás verset. Na, ilyet aztán még nem hallottunk! Szóval ismét itt van egy friss Bob Dylan-lemez, szám szerint a harmincötödik, az elkövető pedig idén töltötte be 71. életévét, ehhez képest megint egy abszolút menő munkát tett le az asztalra.
Halkan megjegyeznénk: van, aki ennyi évesen a spájzból nem talál ki, míg Dylan egy olyan vagány slágerrel rukkol elő, mint a Duquesne Whistle, amelyhez jó kis klip is társul, szóval nem érheti szó a mester háza elejét. Emellett meglepően hosszú szerzemények is helyet kaptak a Tempest-en, amely Shakespeare utolsó művének címét vette kölcsön (A vihar), ezzel alapot adva a találgatásoknak, hogy biztosan ez lesz az utolsó Dylan LP, de a szerző ezt gyorsan meg is cáfolta.
Ennek a kijelentésnek pedig őszintén örülhetünk az olyan számok hallatán, mint a dylanesen szép Long And Wasted Years, a John Lennon előtt tisztelgő Roll On John, vagy a Titanic-katasztrófáról 13 percben mesélő címadó nóta. Még ha a klasszikus kiadványok magasságába nem is emelkedik fel az egykori Robert Allen Zimmerman debütáló lemeze után ötven évvel megjelent Tempest, azt nyugodtan kijelenthetjük: amíg ez az ember lélegzik, alkot, nyilatkozik, krákog, úton van, vagy akár magához képest közepes lemezek hoz össze, addig a világ sokkal otthonosabb helynek tűnik.
Mark Knopfler – Privateering
Nem is kell letérnünk a dylani útról, mivel Mark Knopfler is hasonló ösvényen közlekedett pályafutása során, és most megjelent hetedik szólólemezén is kristálytisztán kimutatható a mester hatása, ami nem csoda, hiszen régóta munkakapcsolatban van a két gitáros, nemrég pedig együtt is turnéztak.
A Dire Straits egykori frontembere – aki egyébként egyidős Bruce Springsteennel –, apai ágon magyar származású, és az ujjal pengetős technikája miatt külön stílus fűződik a nevéhez, már fiatalon is koravén muzsikusnak bizonyult. Bandájával ennek ellenére hatalmas karriert futott be, sőt az MTV generáció egyik legnagyobb slágerét (Money For Nothing) is ők követték el egy olyan évtizedben, amikor dalaik már igencsak idejétmúltnak tűntek.
A ”szving szultánja” ehhez képest szólólemezein még durvábban lenyugodott, ennek köszönhetően néha sikerül olyan unalmas dolgokat csinálnia, hogy a madarak is lehullnak a fáról, elalszik az is, akin korábban a legerősebb altató sem segített, és ha József Attila hallotta volna, beleszövi Kis Balázsnak írt versébe. Épp csak Zorán marad ébren. Ha máshonnét közelítjük meg a dolgot, akkor hangulatos kis szerzeményekről van szó, ráadásul dupla lemez révén húsz dalnak örülhetnek a rajongók, melyekben kelta hatás és déli blues ötvöződik Knopfler jellegzetes stílusával. A Privateering tehát a maga melankolikus hangulatával tökéletes őszi lemez. Jó éjszakát mindenkinek!
Több lemezkritikáért olvasd a CD Player-sorozatot!