Sergio Leone valami csodát alkotott 1968-ban, egy westernt, ami a mai filmfogyasztási szokásoknak már egyáltalán nem feleltethető meg, hosszú csendek, hosszú nézések, hosszú játékidő, hosszú szavatosság, ezek többnyire már nem találhatóak meg így együtt a mozikészítés nagykönyvében, de most, hogy felújított változatban láttuk, méghozzá a miskolci CineFesten, ahol Claudia Cardinale is tiszteletét tette a premieren, tulajdonképpen nem is értjük, mi történt a filmekkel az utóbbi közel 50 évben.

Mert a rohadt életbe, a Volt egyszer egy Vadnyugat sokadszorra újranézve is rettenetesen működik. Van benne természetesen némi nosztalgiafaktor is, de ez mellékes. A film saját jogán, és nem a nosztalgia miatt erős. Charles Bronson, Henry Fonda, Jason Robards és Claudia Cardinale egy olyan mozitörténeti csoda részesei voltak, aminek minden pillanata úgy tökéletes, ahogy van, a mai napig felkavar, még sokadik újranézésre is izgulsz, hogy a Harmonikás vajon győzedelmeskedik-e a kegyetlen Frank felett. Ez pedig nagyon nagy szó, mert nem másodszor, de nem is harmadszor látod újra.

Kétség sem fér hozzá, hogy a tökéletességhez nagyon nagyban járult hozzá Ennio Morricone csodás soundtrackje, na és persze Charles Bronson sziklakeménysége, Henry Fonda sunyi kegyetlensége, Jason Robards szerethető gonosza és Claudia Cardinale végtelen szexisége, aki ráadásul tudja, hogy a szex az csak szex, egy forró fürdő utána mindent megold.

Három óra, de nem tűnik annyinak, pont azért, mert ebben a hangulatban, ebben a színészi tökéletességben bármeddig képes vagy elidőzni, és most, hogy digitálisan felújítva, rendezői, vágatlan változatban került a mozikba, hidd el, látnod kell. Az a fajta moziélmény, amire már nincs példa ezekben az időkben, és az a film, amitől elégedetten csettint az ember még közel 50 év elteltével is. Bár maga a felújítás nem a legszebbek között van, ez nem fog érdekelni. Fizess be rá, és boldogabb ember leszel.