Sean Bakert szeretjük, pedig a rendező kedvenc témája a magasból láthatatlan hétköznapi amerikai nyomor, az ilyesmi pedig a legritkább esetben szokta felvillanyozni az embert. Ha gyorsan képbe akarsz kerülni Bakerrel kapcsolatban még a legújabb alkotásának megtekintése előtt, nézd meg a Floridai álom című filmjét, mely magán viseli a rendező összes kézjegyét – azonnal meg fogod érteni, miért vártuk tűkön ülve a Vörös rakéta itthoni bemutatóját.

A főszereplő egy Mikey Saber nevű Los Angeles-i expornós, akinek megfeneklik a karrierje, ezért üres zsebbel kell hazabuszoznia életének egykori helyszínére, Texas City külvárosába, ahol a sivár tájat lakókocsik, lepukkant porták, kamionparkolók és nyikorgó olajkutak csipkézik. Bekönyörgi magát exfeleségéhez és annak anyjához azzal, hogy csak pár napra van szüksége, aztán pénz áll a házhoz. Egész nap csak teng-leng, egy régebbi kapcsolatának köszönhetően füvet terít, hülyíti a szomszédban élő szerencsétlent, és beleszeret egy helyi fánkozó pultja mögött dolgozó tinilányba. Nem kell szépíteni: a faszi kész csődtömeg.

Mikey szerepében Simon Rex hatalmasat alakít. A rendező egyébként Rex menedzsmentjét megkerülve kérte fel őt a szerepre, akinek annyira megtetszett a szkript, hogy három nap alatt bemagolta a szövegkönyvet. Érezhetett is némi kötődést a karakteréhez, hiszen karrierje kezdetén ő is szerepelt néhány felnőttfilmben Sebastian művésznéven, aztán műsorvezetőként, dj-ként, rapperként, majd végül színészként lett ismert. Mikey számára azonban soha nem jött össze a nagy áttörés, és már az első öt percben kiderül a néző számára, hogy miért nem. Egyetlen dologban tehetséges, ha elő kell vennie a farkát, az elég jól megy neki, csak hát ebből is ki lehet öregedni, ő pedig az élet összes többi területén egyesre vizsgázik. Lusta, megbízhatatlan, felszínes, amolyan igazi ösztönlény, aki élete során egy pillanatra sem ragadta a kezébe az irányítást, jobbára csak történtek vele a dolgok.

A karakter mégsem válik visszataszítóvá. Baker érzékeny rendezésének és Rex szimpatikus játékának hála hamar úgy érezzük, mintha Mikey egy régi haverunk volna, akivel gimiben még nagyon menő volt együtt lógni, csak hát ő sajnos meg is rekedt azon a szinten. Nem tudunk rá haragudni, számos jellemhibáját már a lelepleződés pillanatában megbocsátjuk neki, és az utolsó képkockáig őszintén szurkolunk, hogy hozza rendbe az életét, még úgy is, hogy képtelen rálépni az egyenes útra. A nagy terve például az, hogy éppen nagykorúvá vált szerelmét beviszi a pornó a világába, miközben végig azzal ámítja a lányt, hogy ő valójában a gazdagnegyed egyik villájában lakik, és csak azért jár biciklivel, mert az autó szervizben rostokol. Nem épp az erény bajnoka... de hát mégiscsak a haverunk.

A Vörös rakéta olyan, mintha a néző elmenne egy kicsit katasztrófaturistáskodni. Bepillantást nyerünk egy olyan közegbe, ahol a semmirekellőség népbetegség, ahol az emberek számára nem választható egy olyan út, melynek a végén kitörhetnének a sivárságból, de ha lenne is ilyen opció, a legtöbbjük valószínűleg akkor sem élne a lehetőséggel, hiszen ahhoz meg kellene moccanni. A főhős exfelesége és annak édesanyja olykor még képesek sajnálatot kiváltani a nézőből, de amikor a fináléban lehull róluk az álarc, szinte sokkoló a felismerés, hogy az ő közegükben ember embernek farkasa, Mikey pedig, legyen bármilyen simlis, ebben a világban csak a bárány szerepére alkalmas.

A romlottságot a fánkozóban dolgozó tinilány ellenpontozza. Nem csoda, hogy Mikey két kézzel kapaszkodik a számára a fiatalságot, a tisztaságot, az új élet lehetőségét jelentő emberbe, ám ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a lányra is ugyanaz a sors vár, ami a környék összes lecsúszott alakjára.

Bár a film alapvetően a kilátástalanság tragikumáról szól, ezt mégsem színtiszta drámaként tálalja. Karaktereivel nem szeretnénk közelebbi ismeretségbe kerülni, de így, a vászon innenső oldaláról egészen szórakoztató az a pusztuló, kifakult, rozsdaszínű dágvány, amiben a mindennapjaikat élik, mintha az ember egy bizarr természetfilmet nézne. Baker zseniális érzékkel válogatta össze a szereplőgárdát. A kiváló színészvezetésnek köszönhetően a besorozott amatőr aktorok is brillíroznak, de a legnagyobb elismerés egyértelműen Simon Rexet illeti. Ez az ő show-ja, és ő el is viszi az egészet tokkal, vonóval.

A Vörös rakéta vérbeli fekete komédia, amin leginkább kínodban fogsz nevetni, aztán kultúrkörökben majd az egészet jól letagadod, hogy komoly arccal sajnálkozhass azon, a Baker által lefestett környezetben hogyan sorvadnak el több generációnyi emberéletek. A film persze így is értékelhető, de nem kell szégyellned magad, ha a szociológiai megközelítést mellőzve inkább kiválóan szórakozol rajta. Nekünk ez annyira ment, hogy már most ki merjük jelenteni: ez az alkotás egészen biztosan ott lesz az év legjobb filmjei között.