De aztán a végére mégis egy átlagos Marvel-sztorivá változott. Pedig most a kevesebb sokkal több lehetett volna. Vigyázat, jönnek a spoilerek!
Soha olyan sorozat nem született még, mint a WandaVision. Arra még nem volt példa, hogy egy mindent vivő filmes franchise egyik szereplője köré egy olyan szériát építsenek fel, ami szembe megy minden elvárással, de mégis megpróbálja hozni azt a minőséget, amit az ember a Bosszúállóktól elvár. A WandaVision egy teljesen újszerű, imádni való koncepcióval döbbentett meg mindenkit, ami még döbbenetesebb módon nagyon is működött, annak ellenére is, hogy maga az ötlet annyira ambiciózus és a Marvelhez képest életidegen volt, hogy akár bele is bukhattak volna a nagy igyekezetbe.
Ehhez képest a WandaVision olyan lett, mint egy korty friss víz, miután napokig semmi mást nem ittál, csak kólát a popcorn mellé. Fogalmad sem volt, mire megy ki a játék, formailag és tartalmilag is totálisan más szemszögből mutatta be a szuperhőslétet, illetve annak egyik sötétebb oldalát, a gyászt, amit akár szuperhős az ember, akár átlagos, egyszerűen nem lehet elviselni.
A sorozatnak nem csak azért volt nehéz dolga, mert újat kellett mutatnia, hanem azért, mert a Bosszúállók: Végjátékot kellene valahogy folytatnia, amiben ugyan elküldték Thanost a jó édes anyukájába, de tragikus végeredménnyel zárult a harc több ember számára, vagyis pontosabban több lény számára, nem élte túl például Vision sem, most meg mégis itt van, és egy darabig nem érted, hogy mi a francot keres mindenféle évtizedek sitcomjaiban.
Innentől kezdve viszont már nem tudjuk spoilerek nélkül folytatni, úgyhogy csak az olvasson, aki nem bánja, hogy jönnek a
SPOILEREK!!!!!!
A WandaVision tökéletes módját választotta annak, hogy megmutassa, mit tehet egy óriási erővel bíró nő, ha elveszíti azt, akit szeret. Thanos elvett Wandától mindent, és eddig nem is nagyon tudtuk, hogy pontosan mi mindenről van szó. Wanda és Vision együtt akartak megöregedni, vettek is egy telket Westview városkájában, ahol a tervek szerint felhúznak majd egy házat, majd megpróbálnak úgy tenni, mintha átlagemberek lennének, ami legalább olyan lehet, mintha a Kiss tagjai talpig sminkben, fellépőruhában mennének le a Sparba májkrémet venni. De három héttel a Végjáték eseményei után erre sincs esély, Vision halott, Wanda pedig fájdalmában a hatalma alá keríti a várost, a lakóit a bábjaivá teszi, és egy varázslattal felhúzott családi házban tesz úgy, mintha sitcomokban szerepelne családjával, és mindenféle vicces dolog történne velük.
Minden hét egy újabb évtized vígjátéksorozatának stílusában készült, és ez így önmagában egy baromi jó ötlet, baromi jól megvalósítva, az alapjaiul szolgáló sitcomok előtt fejet hajtva. Ahogy haladsz előre, úgy omlik le a világ, úgy jössz rá, hogy ennek nem lehet jó vége, és úgy kezdesz el egyre jobban félni, hogy azok a tudósok, akik megpróbálnak valahogy bejutni Westview varázsfalai mögé, majd jól elcseszik a végére az egész sorozatot. És javarészt meg is történik, de mégis szükség van rájuk.
Mert hát az első és legfontosabb dolog: Visionnek valahogy vissza kell térnie, és azt még Wanda sem tudja megoldani, hogy a Varázsvision a varázsfalakon kívül is életben maradjon. Ahhoz kell valaki, aki a tudomány segítségével megoldja. Erre van Hayward, akinél jelentéktelenebb gonoszt még nem nagyon hordott a hátán az MCU. White Vision ráadásul egyszerűen béna módon került be a képbe, és bár igazából teljesen értelmes módon rendezte le egy idő után egymást a két Vision, azért valljuk be, van benne valami együgyűen kedves, hogy a Visionök egy kiadós levegőben bunyózás után egyszerűen megbeszélték egymással, hogy ezt nem kellene csinálniuk, mintha a nyuszikához odamenne a róka, hogy lehúzná-e a halállistájáról, és azt mondaná, hogy persze.
De hát szuperintelligens lények másképp nem is tudnak létezni, úgyhogy igen, bármennyire is hülyeség, reális, hogy két Vision-szintű Vision meg tudja beszélni egymás között, hogy erre semmi szükség, és ha már így történt, akkor gyorsan készítenek is egy biztonsági másolatot Varázsvisionről, innentől pedig White Vision Backup Visionként funkcionál tovább. Jó, ez persze baromság, de máshogy nem lehetett volna megoldani a hős feltámasztását.
Wandának meg valahogy a Skarlát Boszorkánnyá kellett válnia, és ahhoz nem lett volna elég a gyász maga. Ahhoz kellett egy főgonosz, akinek megjelenése után sajnos túlságosan is Marvel-vonalon kezd el mozogni a sorozat, és megjelenik a pohár friss vizedben a kóla íze is, ami nem feltétlenül szerencsés. Az nem rossz hír, hogy bekerült az MCU-ba Agatha Harkness, aki még elég fontos szerepet tölthet be Wanda életében, már ha visszahozzák, de hát itt igazából szinte mindenkit visszahoznak, és valószínűleg nem is bízták volna a karakter megformálását a remek Kathryn Hahnra, ha nem akarnák a későbbiekben látni a boszorkányt a vásznon.
De a sorozat egyik problémája igazából pont ő és a külvilág, hiszen mennyivel több lehetett volna ez az egész, ha „csak” arról szól, mennyire nem tud Wanda megbirkózni a gyásszal, beleőrül, egy egész városkát irányítani kezd, majd a megbomlott elméjét a lassan tudatára ébredő Vision a bűntudat útjára tereli, Wanda pedig egy kifejezetten tragikus és könnyfakasztó végkimenetel után gonosszá válik az emberek szemében. Akkor nem kellett volna energianyalábokat lőni egymás felé a levegőben, akkor nem kellett volna a két Visionnek bunyóznia a város felett, és sokkal nagyobb súlya lett volna az eseményeknek és benne a drámának.
Lehetett volna ez is, de akkor nem vált volna Wanda a Skarlát Boszorkánnyá, nem kezdene nőni az ereje, és nem lehetne belőle valószínűleg a Doctor Strange 2 főgonosza.
Mert hát ez jön, nagy valószínűséggel Wanda lesz Doctor Strange ellenfele, ezt mondjuk már nagyjából el is mondta a Marvel, vagy legalábbis azt, hogy a sorozat Strange új filmjét, a Multiverse of Madnesst készíti elő. És lehet, hogy komoly utalás is történt Sam Raimi egyik korábbi filmjére az utolsó stáblista utáni jelenettel, ami egy kedves biccentés lehet a Doctor Strange 2-höz kapcsolódás felé. A folytatást ugyanis Raimi rendezi, aki ismer az isten háta mögötti, eldugott viskókat, és benne rondán kinéző könyveket, szóval ha az utolsó képsorokról az Evil Dead jutott eszedbe, az nem a véletlen műve.
Ezt az átvezetést persze nem lehetett volna filmben megoldani, nincs is annyi idő, nincs is szükség annyi Marvel-mozira, arról nem is beszélve, hogy Wandára nem ültek volna be annyian az emberek, főleg akkor nem, ha nem akar mindent és mindenkit felaprítani maga körül. A WandaVision igazából egy érdekes kísérlet volt arra, hogy meddig mehet el a Marvel, és hogy mit tud kezdeni a tévés formátummal, ha a nagy sztárjai is benne vannak egy-egy sorozatban. Úgy látszik, sokkal messzebbre mehetnek, mint azt gondolták, és lehetnek bátrabbak, mint eddig.
Néha ugyanis pont zavaró a „le kell győznöm egy másik szuperhőst, aki fenyegeti a világot”-narratíva, néha bőven szórakoztató belenézni a szereplők fejébe, és látni, hogy mivel kell küzdeniük mentálisan.
A WandaVisionnek megvolt a lehetősége arra, hogy megelégedjen ennyivel, de a végére átlagos Marvel-üzemmódba váltott, és arra sem vette a fáradságot, hogy értelmet adjon olyan karaktereknek, mint például Kat Dennings Darcyja, aki szimpla sofőrré degradálódott az utolsó epizódokra. Pedig a Marvel megtehette volna, hogy legalább a tévésorozataiban vállaljon nagyobb kockázatot, de ő mindenkit ki akar szolgálni. Így sem lett rossz a helyzet, és hogy mennyire így kellett ezt lerendezni, azt valószínűleg akkor fogjuk megérteni, ha látjuk majd a Multiverse of Madnesst 2022-ben.