Wonder Woman a píszí Hollywood kirakatlánya, akinek első önálló filmje nem mellékesen a DC moziverzumának eddigi legjobb darabja volt. A második rész annál nagyobb csalódás.
Manapság baromi könnyen lehet egy blockbuster rendezőjéből hatalmas név, pedig ideje lenne belátni, hogy a legnagyobb franchise-okat már nem annyira a rendezők, mint inkább a producerek vezénylik. Tökéletes példa erre az MCU, melynek sikere szinte kizárólag Kevin Feige zsenijét dicséri. Tessék csak visszaemlékezni Joss Whedonra, aki a Bosszúállók első részével a mennybe ment, aztán az Ultron kora bebizonyította róla, hogy igazából csak egy korrekt jómunkásember. Példának pont ennyire jó az A galaxis őrzői direktora, James Gunn, aki a második résszel még szabadabb kezet kapott, és így már ő sem tudta megütni az első epizód színvonalát. (Ide a bökőt, hogy a DC-nek rendezett Öngyilkos osztag is minimum kijózanító lesz.)
Az első Wonder Woman rendezője, Patty Jenkins a főszereplő Gal Gadottal együtt egy csapásra feminista ikon lett, hiszen csináltak egy tisztességes filmet a világ egyik legerősebb női szuperhőséről, ami világítótoronyként emelkedett ki az akkoriban még Zack Snyder által terelgetett humortalan és végtelenül pózer DC-s látványfilmek közül. Természetesen mindketten megnyerték a jogot a folytatáshoz, sőt, Jenkins még egy Star Wars-mozit is megrendezhet a Disney-nél, a Csodanő második filmje azonban most egy kicsit takarékra teheti az elvásárokat.
A Wonder Woman 1984 dirigálásában ugyanis a rendezőnő már sokkal önállóbban járhatott el, és ezzel meg is mutatta, mire képes, ha csökken a stúdió kontrollja:
ez a mozi a 2017-es első résszel szemben – mely már-már elérte az MCU jobb alkotásainak színvonalát – teljességgel felejthető és bugyuta darab, melyben semmi olyasmit nem találunk, amitől egy szuperhősfilmet igazából szeretni lehet.
Ebből a moziból ugyanis egészen egyszerűen hiányoznak az igazán erős karakterek és az izgalom, és ami még ezeknél is meglepőbb, a látványos akciójeleneteket is nagyítóval kell keresni. Ahelyett, hogy ezekre fektetett volna nagyobb hangúlyt, Jenkins minden alkalmat megragad, hogy kiosszon egy-egy tockost a férfiúi nemnek. Erősen törtem a fejem, mikor láttam utoljára olyan mozit, melyben férfi alkotók a nők alázását pozitív kontextusban ábrázolták volna, de semmi nem jutott az eszembe, a Wonder Woman 1984 mégis egyértelműen törleszteni akar valamiért.
A férfi szereplők szinte kivétel nélkül farokvezéreltek, nyomulósak, ostobák és erőszakosak. Az egyetlen kivétel Chris Pine karaktere, na de ő egyfelől a múlt századból maradt itt, másfelől pedig a főhősnőbe szerelmes, tehát neki meg lett engedve, hogy pozitív színben tűnjön fel. A női karaktereket Jenkins kizárólag a férfiakkal szembeni magatartásukon keresztül képes meghatározni:
Kristen Wiig például a sztori elején még epekedik a hím kollégák figyelméért, vagyis gyenge, később viszont elkezd kosarakat osztogatni, vagyis erős.
Mindez Jenkins világképének korlátozottságát mutatja, és megkérdőjelezi azt a manapság divatos nézetet, mely szerint erős női karakterekről csak női rendezők tudnak jó filmeket készíteni. Ennél még az a Tarantino is sokkal érzékenyebben viszonyul a témához, akinek a filmjeiben sokszor simán hülyére verik a női szereplőket.
Egyetlen dolgot viszont nem lehet elvitatni a Wonder Woman második részétől, ez pedig az a habkönnyű hangulat és az a már-már naiv gondolatiság, ami a sztori szintjén végigkíséri a filmet. Ebben a moziban nem igazán találunk egyértelmű főgonoszt. A főhősnő két legfőbb ellenlábasa is inkább csak saját egója áldozata, mint hagyományos értelemben vett gonosz, a finálé pedig jobban hasonlít egy Magnum-epizód végére – amikor bunyó helyett a főhős előadja az „Add ide a pisztolyt!” monológot –, mint egy hagyományos szuperhősös leszámolásra.
Ilyen értelemben Jenkins filmje ártatlan vasárnap délutáni szórakozás, ami, egy olyan évben, melyben kimaradtak a nyári blockbusterek, az elégségesnél egy kicsit kevesebb. Igazán el tudtunk volna viselni, egy nagyszabású, látványos akciójelenetekkel és menő karakterekkel telepakolt szuperhősös filmet, ami szórakoztat és feltölt, anélkül, hogy az embernek sokat kellene törnie rajta a fejét.
A Wonder Woman 1984 ezek közül csak a legutóbbit teljesíti, plusz tagadhatatlanul van hangulata, így éppen nem üli meg az ember gyomrát, de ahhoz képest, amit vártunk tőle, az év egyik legnagyobb csalódása.