60 éves korában elhunyt Diego Maradona, a futballvilág történetének egyik legmeghatározóbb alakja. Az elmúlt 25 év a balhéiról, a mélyrepüléséről, drog- és alkoholproblémáiról szólt, ennek ellenére a Maradona-kultusz a mai napig rendkívül erős, rajongói már-már vallásosan, megszállottan imádták, imádják. Ennek a kultusznak a történetét, kialakulását mutatjuk be.
Diego Armando Maradona 1960. október 30-án született a Buenos Aires melletti Lanúsban, gyermekkorát a Villa Fiorito szegénynegyedben töltötte. Kivételes tehetségére már korán felfigyeltek, már 15 éves korától segítette a családját, majd amikor az Argentinos Juniorsnál megkapta az első szerződését, végre vehetett egy házat a családjának. Gyerekként ez volt az álma: futballozni az argentin első osztályban, és annyi pénzt keresni, amivel egy élhető otthont biztosíthat a családjának.
Ezt hamar sikerült teljesítenie, arról azonban nem is álmodott, hogy előbb az ország legnépszerűbb csapatában, a Boca Juniorsban fog futballozni, később pedig az argentin nép és egész Nápoly isteníteni fogja. Ez történt, közben megszületett a Maradona-kultusz, amely szépen lassan elnyomta Diegót.
Diegóval elmennék a világ végére is, de Maradona miatt egyetlen lépést sem tennék
– mondta Fernando Signorini, aki Maradona fitneszedzője volt éveken át.
Szerinte Maradonának két arca volt. Diego egy átlagos srác volt, aki néha lehetett bizonytalan, de összességében egy remek karakter, aki szerette az életét. És ott volt Maradona, akinek meg kellett felelnie a média és a közönség elvárásainak, akinek el kellett viselnie a bálványozás súlyos terhét. Ezt elmondta Maradonának is, aki azt válaszolta, ha nem lenne Maradona, akkor Diego még mindig az argentin szegénynegyedben gürcölne. Signorini szerint az idő múlásával Diego fokozatosan háttérbe szorult, Maradona pedig egyre dominánsabb lett, aminek az egyik hozadéka a futballista mélyrepülése lett.
Maradona egy zseni volt a futballpályán, korosztályának legjobbja és nem véletlen, hogy mindig előkerül a neve, ha azt vizsgálják, hogy ki minden idők legjobb futballistája. Utóbbira egyértelmű választ nem lehet adni, az viszont megállapítható, hogy a Maradona-kultusz olyannyira erős és meghatározó, hogy ahhoz foghatót nehéz találni.
Egy sportolói kultusz kialakulásához leginkább erős pillanatokra, jó sztorikra van szükség, amelyek azt igazolják, hogy – esetenként – a sport képes túlnőni azon, hogy például mi történik egy futballpályán. Maradona ebben rendkívüli volt. A kultuszának megszületését, majd növekedését két csúcspont tette lehetővé.
Az egyik az 1986-os világbajnokság, amikor gyakorlatilag egyedül nyerte meg a tornát az argentinoknak. Az az argentin válogatott szenvedve kvalifikálta magát a tornára, egyáltalán nem számított favoritnak, és csak azután vették némiképp komolyan őket, hogy az első meccsen döntetlent játszottak a címvédő olaszokkal. Ennek a tornának és Maradona karrierjének legemlékezetesebb meccse az Anglia elleni negyeddöntő volt. Különös jelentőséggel bírt, hiszen az 1982-es Falkland-szigeteki háború miatt feszült volt a viszony a két ország és válogatott között. Ebben a meccsben gyakorlatilag minden benne volt, ami a Maradona karrierjére, kultuszára jellemző: megtévesztés és zsenialitás, vitatottság és hallhatatlanság. Kevés ennél emlékezetesebb futballmeccs van, és kevés ennél megosztóbb teljesítmény.
Az első gólt kézzel szerezte Maradona, ő is meglepődött, hogy a játékvezető nem vette észre a kezezést. A gól után a bíróra nézett, majd ünnepelni kezdett. Az egyik csapattársa, Oscar Ruggeri később azt nyilatkozta, alig hitték el, hogy végül megadták a gólt. Maradona ünnepelt, és közben azt mondta a csapattársainak, hogy öleljék meg – attól félt, hogy végül mégis elveszik a gólját. A meccs után sem vallotta be, hogy kézzel ütötte be az angol kapuba a labdát, a Maradona-imidzset nem meghazudtolva azt válaszolta a riporterek kérdésére, hogy Isten keze segített neki.
Öt perccel később aztán jött a zseni, Maradona a félpályánál megkapta a labdát, kicselezett minden útjába kerülő angolt, és berúgta Peter Shilton kapujába a labdát. Később az évszázad góljának választották ezt a találatot. A meccs után Maradona a fellegekben járt, különösen fontos volt számára, hogy legyőzték az angolokat, azt gondolta, hogy visszavágtak Angliának a korábbi politikai sérelmekért.
A Maradona-jelenség nem lenne ennyire monumentális a Nápolyban eltöltött időszak nélkül. Maradona Dél-Olaszországba azután érkezett, hogy a világ legdrágább futballistájaként nem találta a helyét Barcelonában. Fogalma sem volt arról, hogy milyen csapata van a Nápolynak, a 2019-ben megjelent Maradona-filmben azt mondta, azért ment oda, mert más csapat nem kereste. Ferrarit kért, Fiatot kapott, házat akart, apartmant kapott, vagyis minden téren vissza kellett vennie az elvárásaiból.
Ezt viszont feledtette az az őrület, ahogy Nápolyban fogadták. Olaszország egyik legszegényebb régiójának csapata Maradona érkezése előtt jó esetben is csak középcsapatnak volt nevezhető. Sem a történelme, sem pedig a jelene nem volt kivételes, az északi nagy klubok nem vették komolyan a Napolit, ahogy a nápolyiakat is megvetették, lenézték a gazdagabb, fejlettebb városokban. Egy ilyen közegbe érkezett meg Maradona, aki rögtön az egyik legaddiktívabb drogot, a reményt adta meg a helyi népnek, amely legalább vasárnaponként elfelejtette a hétköznapi nehézségeket, és a Napoli – egy idő után – törlesztette a pályán az előző évek sérelmeit, elnyomását.
Maradona bemutatása a San Paolo stadionban:
Két bajnokságot és egy UEFA-kupát nyert az Isteni Diego vezetésével a Napoli, közben az igazi Diego személyisége fokozatosan háttérbe szorult. Ahogy jöttek a sikerek, a már nem normális imádat, úgy merült el az éjszakában Maradona, lett egyre szorosabb a viszonya a helyi maffiával, a Giuliano-klánnal. Érinthetetlenséget és bármennyi kokaint biztosítottak számára, közben meg esetenként kihasználták Maradona népszerűségét.
A Napoli első bajnoki címe után 1987-ben hetekig tartó ünneplés vette kezdetét a városban, az utcákat ellepték az emberek. Akkora volt a megőrülés, hogy az egyik temető kapujára az ultrák a következőt írták fel: Nem tudjátok, hogy miről maradtatok el!
Nápolyban mindig is istenként fognak Maradonára tekinteni, még úgyis, hogy elszakadása a csapattól közel sem volt baráti, de karrierjének ez a periódusa is hűen illeszkedik az életútjába.
Az 1990-es világbajnokság elődöntőjében a házigazda olaszok a címvédő Argentínával játszottak, a helyszín teljesen érthetetlen módon Nápoly volt. Maradona a meccs előtt azt kérte, hogy a nápolyiak ezúttal is azt tegyék, amit az előző hat évben: szurkoljanak neki. A nápolyi közönség tehát egyedi helyzetbe került, ott volt az a Maradona, akinek a vezetésével végre legyőzték azokat a csapatokat, amelyek drukkerei kigúnyolták őket, de olaszként hogyan szurkolhatnának az olasz válogatott ellen?
Végül Argentína tizenegyesek után továbbjutott – a döntőt elveszítette –, Maradona pedig ezután első számú közellenség lett az országban. Nem volt már érinthetetlen, nem hunytak szemet a drog- és prostituált ügyei felett, doppingvétség miatt eltiltották. Később azt mondta, hogy
75 ezer ember éltette, amikor megérkezett, de úgy hagyta el Nápolyt, hogy teljesen egyedül volt.
A balhés elválást, az utolsó szezonját azonban később ő is és a nápolyiak is inkább elfelejtették (mindenkinek kényelmesebb volt így), Maradona pedig megmaradt helyi hősként, legendaként, aki felett a nápolyiak szerint csak Isten áll.
Ezt a státuszt pedig azt sem tudta igazán elhomályosítani, hogy karrierje után az élete katasztrófa volt, rengeteg vállalhatatlan megjelenését rögzítették kamerák, és tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy ne a futballpályán látottak miatt emlékezzenek rá. Az argentinok, a nápolyiak és a legtöbb szurkoló szemében viszont még így is megmaradt az Isteni Diegóként, akihez foghatót nem látott a futball.
Pályafutásának legemlékezetesebb pillanatairól itt írtunk: