Ital a nyakba

A Gatorade-zuhany az 1980-as évek közepén terjedt el az Egyesült Államokban, és az amerikai sportokban – elsősorban az amerikai futballban –, és ma is töretlen népszerűségnek örvend. A legenda szerint 1985. október 20-án, amikor a New York Giants csapata 17–3-ra legyőzte a Washington Redskinst, a Giants játékosa, Jim Burt úgy hálálta meg edzője, Bill Parcells egész hetes keménységét, hogy a lefújás után a játékosoknak szánt vödörnyi jeges sportitalt edzője nyakába borította.

A későbbiekben egy másik játékos, Harry Carson volt a felelős a zuhanyért, amiből aztán az 1986-os évben, a New York-iak Super Bowl-győzelmekor már hagyomány lett. A győzelmi mámort és eufóriát szimbolizáló, először kicsit pikírt gesztus gyorsan elterjedt egész Amerikában, a mai napig előszeretettel gyakorolják nem csak a futball-, hanem a kosárlabdapályákon is. Európában ennek nincs akkora hagyománya, lehet, hogy elhitték a történetet, miszerint valaki már bele is halt egy Gatorade-fürdőbe?

Harci tánc

A hakát jó eséllyel még azok is ismerik, akik életükben egy másodpercnyi rögbit sem néztek. Az új-zélandi rögbiválogatott mérkőzés előtti, tradicionális maori harci tánca világszerte híres, még az egyik legnagyobb sportszergyártó cég is épített rá reklámkampányt, nyugodtan nevezhetjük védjegynek. Maga a mérkőzés előtti tánc az 1880-as évek elejére vezethető vissza, a játékosok ezzel a harci rítussal fanatizálták magukat, és próbálták felhívni a figyelmet magukra és országukra.

A fekete szerelésük miatt All Blacks-nek nevezett csapat az 1910-es évektől kezdve minden mérkőzés előtt előadja táncát, aminek több változata ismert. A legismertebb a Ka mate című induló, melyet eredetileg egy maori törzsfőnök írt, megemlékezve arról, hogyan menekült meg a halál torkából. Mostanában a Kapa o Pango című hakát járják gyakrabban, és ahogy a lenti videóban is látszik, ez sem kevésbé félelmetes. Más óceániai országok (Fidzsi, Tonga vagy éppen Szamoa) is gyakorolnak a hakához hasonló harci táncokat, de a haka élményéhez egyik sem ér fel.

Sohasem leszel egyedül

A szurkolói dalok szerves részei minden csapatsportágnak, de a leghíresebb, hagyománnyá nemesedett dalért egészen Liverpoolig kell mennünk. A You’ll never walk alone tulajdonképpen összeforrt a Vörösök csapatával, ez a mondat nem csak egy szurkolói induló, hanem maga a Liverpool futballcsapata. A dal eredeti verziója Richard Rodgers és Oscar Hammerstein 1945-ös, Carousel című musicaljében hangzott el, amely Molnár Ferenc Liliom című művének zenés változata.  A dal 1963-ban, Gerry & The Pacemakers feldolgozásában lett igazán népszerű, és akkoriban az Anfield Roadon sok más aktuális popdallal együtt ezt is tele torokból üvöltötték a mérkőzések előtt a szurkolók a kemény mag, a Kop vezetésével.

A valóban tökéletes sláger azonban a többi nótával ellentétben olyannyira nem kopott ki a szurkolók daloskönyvéből, hogy minden mérkőzés előtt, sőt akár meccs közben többször is felcsendül. A You’ll never walk alone szlogen felkerült a Liverpool csapatának címerére is, valamint ott díszeleg a stadion bejáratánál is. És ha negyvenezer ember rázendít, garantált a libabőr.

Polip a jégen

Amerika-szerte általában sapkákat és kalapokat dobálnak a jégre, ha egy játékos három gólt szerez, de Detroitban inkább polipokat hajítanak a jégre mérkőzés közben. Az első ilyen bizarr eset ötven éve történt, és az oka egészen prózai. Akkoriban ugyanis egy csapatnak nyolc győzelemre volt szüksége a végső győzelemhez az NHL rájátszásában, a polipnak pedig ugye nyolc karja van. 1952. április 15-én a Red Wings 7–0-s mérleggel várta a döntő újabb találkozóját a Montreal Canadiens ellen.

Egy detroiti halász testvérpár, Pete és Jerry Cusimano úgy gondolta, hogy az állat nyolc karja hűen szimbolizálja a Stanley Kupa megnyeréséhez szükséges nyolc győzelmet, ezért a pályára hajították. A találkozót megnyerte a Red Wings, így a történelem során elsőként sikerült hibátlan teljesítménnyel elhódítania a bajnoki címet. Ezzel a történelmi tettel új hagyomány is született, melyet a kilencvenes évek óta ismét lelkesen követnek a szurkolók, sőt a csapat nem hivatalos kabalája is egy polip. A rekord egyébként egy majdnem húszkilós példány volt.

Egy korty tej

A győzelem utáni ünneplés hagyományos velejárója általában a pezsgőzés szokott lenni, ha viszont az ember az indianapolisi 500-as autóversenyt nyeri meg, pezsgő helyett egy nagy üveg tejre számíthat. Ezt a kissé szokatlan hagyományt 1936-ban Louis Meyer alapozta meg, akit győzelme után a helyi tejszövetkezet elnöke kapott azon, hogy éppen tejet iszik.

A talpraesett üzletember azonnal felismerte a dologban lévő reklámértéket, és onnantól kezdve mindig igyekeztek tejet itatni a futamgyőztesekkel. 1956-ig ugyan még vizet is ittak a győztesek, ám azóta szinte minden egyes alkalommal egy üveg tej várja a győztest. Az amerikai állatvédők persze még a tejet is rasszista italnak titulálták, és szerettek volna véget vetni a tradíciónak, de egyelőre úgy néz ki, nem jártak sikerrel

A törzsfőnök és a zenekar

Az amerikai egyetemi sportok jelentősége európai szemmel nem igazán fogható fel, pedig egy-egy egyetem mérkőzésére átlagban 110 ezer szurkoló látogat ki. Mivel maga az egyetemi amerikai futball története is majd kétszáz évre nyúlik vissza, nem meglepő, hogy szinte minden csapatnak sajátos tradíciói és babonái vannak. A Florida State egyetem pl. 1947 óta Seminoles néven fut, a szeminol indiánok tiszteletére, ám emellett még szerettek volna valahogyan megemlékezni róluk a futballmérkőzéseken. 1977-ben, a csapat legendás edzője, Bobby Bowden engedélyt kapott a helyi indiánoktól, és végül az 1978-as szezonnyitón ügetett be a pályára a Seminoles kabalája, Osceola törzsfőnök a pálya közepére, lova, Renegade hátán.

A hazai meccsek kezdetekor Osceola egy égő dárdát döf a Doak Campbell Stadium pályájának középpontjába, ezzel jelezve, hogy készen állnak a játékosok a harcra. Persze nem mindenütt vannak ilyen régre visszanyúló rituálék, máshol szimplán csak százezer hallgató ugrál együtt a Jump Around-ra minden mérkőzésen. A három méter magas dob megkongatása, a harci sas berepülése vagy egy felirat megérintése elsősorban emocionális löketet ad egy csapatnak. Ilyen hagyományok nélkül tulajdonképpen nincs is értelme sportolásra adni a fejünket.

Tovább:
A legfrissebb Player-cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
A szerző e heti kedvencéhez: Böde, Tisza, Torghelle? – 2012 legszebb NB I-es találatai