Az idei olimpia elképesztően meleg pite. Mármint nem úgy.
Az egész a megnyitóval kezdődött, amiről szerintem teljes joggal gondolhatta azt az ember, hogy ezzel a franciák talán egy kicsit túlzásba estek. Van persze olyan is, akit egyáltalán nem zavart a hosszúra nyúlt ünnepségen megjelenő woke-izmus, de azért azokat is meg lehet érteni, akiknek némely pillanatnál megállt a popcorn a szájukban. Aztán persze ott vannak a neten idegből okádók, akikre a középen állók ugyanolyan értetlenül néznek, mint azokra, akik eufóriába kerültek a meglehetősen ízléstelenül kiforgatott keresztény szimbolikát látva.
Még a szervezők is érezték, hogy ez most egy kicsit túl lett tolva, és utólag el is távolították a hivatalos közösségimédia-felületekről a megnyitó meredekebb pillanatairól készült klipet.
Igen, a sport összeköt, a sport legyen sokszínű és legyen mindenkié, de a mindenkiben benne vannak azok is, akiket egészen egyszerűen nem érdekel a politika, aminek – lássuk be – valóban nincs túl sok keresnivalója egy világversenyen.
Alig csitultak el a kedélyek, máris jött az újabb hír, melynek apropóján jól felbaszhatta magát mindenki, aki szereti a szabadidejében kidagadó homlokérrel telefröcskölni a Facebook kommentszekcióit: az algériai bokszolónő, Imané Helif, akit tesztoszteron- és nemi tesztjei miatt kizártak a 2023-as ökölvívó-világbajnokságról, a női bokszolók között indulhatott az olimpián.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) ezt ráadásul csak úgy engedhette meg, ha nem veszi figyelembe a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség véleményét, mely eddig határozottan megtiltotta, hogy a biológiailag nőnek született, de kevert kromoszómákkal és magas tesztoszteronszinttel rendelkező sportolók a nők között versenyezhessenek, mivel így szerintük súlyosan sérültek volna az esélyegyenlőség és a fair play szabályai.
A téma a kezdetektől heves indulatokat vált ki, ami valahol érthető, hiszen ez már egy egészen komoly világnézeti kérdés, amiben – mint manapság oly sok témában – nagyon nehéz középre helyezkedni. Az egyik oldalon megy a konstans hőbörgés, hogy itt most akkor tulajdonképpen Helif hatalmas lengedező farokkal a gatyájában nőket ver laposra, a másik oldalon pedig két marokkal osztogatják a bigott bélyegeket mindenkinek, aki kétségeket mer megfogalmazni a NOB döntésével kapcsolatban.
Különösen azután forrtak fel az indulatok, hogy csütörtökön az olasz Angela Carini egy percen belül feladta a Helif elleni meccset, majd a mérkőzés után sírva nyilatkozott a sajtónak, hogy őt még így soha nem ütötték meg. És hát valóban, az algériai bokszolónő kicsit sem úgy mozog, mint az ellenfele, ezt még egy laikus is láthatja, ha megnézi a rövidke meccsről készült videót.
A botrány körül felhabzott az internet. Nem túlzás kijelenteni, hogy a dolgok jelen állása szerint a párizsi olimpiára a szarszagú Szajna és a megnyitó körüli balhé mellett erről a történetről fogunk emlékezni. Mint általában, az igazságot ezúttal sem a kommentszekciók környékén kell keresgélni, az interneten a Heliffel kapcsolatos viták hangneme ugyanis túlzás nélkül szégyenletes. A legnépszerűbb narratíva, hogy Párizsban gyakorlatilag egy férfi veri halomra a nőket az elfogadás és a woke jegyében, ami nyilvánvalóan nem fedi a valóságot, de azzal sem vagyunk előrébb, ha a szőnyeg alá seperjük a problémát.
Nem mondom, hogy az elmúlt napokban olykor nem engedtem a szélsőségek csábításának, de némi tájékozódás után a következő kérdésre sikerült redukálnom az Imané indulása körüli dilemma lényegét:
egy biológiai rendellenesség által versenyelőnyhöz jutott ember versenyezhet-e az úgymond normálisak között?
Egy rakás meghatározó közszereplő szólalt meg az ügyben. Volt, aki meg sem próbált finomkodni, mások pedig még azt sem hajlandóak elismerni, hogy az algériai bokszolónő indulásával bizony akad azért némi probléma. Szóval óriási a káosz az ügyben, a NOB meg mindeközben úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és a kétségeket megfogalmazók valami furcsa, erőszakos idegen nyelvet beszélnének. És hát valahol igazuk is van, hiszen az interneten a témában megszólaló átlagfelhasználó számára még mindig az a legfontosabb kérdés, hogy most akkor van-e pöcse az algériai versenyzőnek, vagy sem.
Mielőtt végleg elment volna mindenkinek az esze, tegnap este jött a csodálatos magyar bokszolónő, Hámori Luca, aki óriási szívvel állt fel a szorítóba Helif ellen, és becsülettel végigküzdötte a mérkőzést. Egyhangú pontozással alulmaradt, de ezzel sikerült behúznia az ötödik – pontszerző – helyet, és már emiatt is jár neki az elismerés, hiszen előtte ehhez hasonló eredmény még nem jött össze neki. Ami miatt azonban számomra jelenleg ő az olimpia egyik legnagyobb hőse, az az, amit a mérkőzés után csinált.
Luca, miután mosolyogva kezet fogott ellenfelével, ekképpen értékelte az összecsapást:
„Hálás vagyok, ez az első, amit szeretnék mondani, hogy itt lehettem. Minden félelmet és minden kétségemet el tudtam hagyni, mielőtt beléptem a ringbe, élvezni tudtam ezt a háromszor három percet, egy pillanatig sem vagyok csalódott. Lehetett volna esélyem, mindent megtettem, ez most így alakult. Próbáltam sportszerűen viselkedni, ahogy az ellenfelem is, akire nem lehet mondani egyetlen rossz szót sem. Az elmúlt pár nap mindenkinek nehéz volt. Tisztelettel vagyok felé, nincs egy rossz gondolatom sem felé, erről a helyzetről nem ő tehet. Mindketten kiálltunk küzdeni, ez most így alakult, a jövőben ez lehet másként is. Egyáltalán nem tette tönkre az olimpiámat a kialakult helyzet.”
Abban a közhangulatban, ami jelenleg az algériai sportoló olimpiai szereplését övezi, ez a nyilatkozat több, mint a fair play látványos megnyilvánulása. Nagy szavak, de kicsit sem érzem túlzásnak:
ezzel Luca az egész világnak példát mutatott tiszteletből.
Amikor egy fél világ habzó szájjal átkozza a NOB-ot, az algériai versenyzőt, Párizst, a woke-okat és vice versa a bigottokat, neki meg sem fordult a fejében, hogy csapkodjon, hisztizzen, óvást nyújtson be vagy ellenfele Y kromoszómáira kenje a vereséget. Ő csak felment a szorítóba, teljes szívvel küzdött, majd fáradtan és legyőzve ugyan, de emelt fővel, mosolyogva távozott.
Lehet, hogy nem állhat dobogóra, de ezzel a kiállással ennél talán még többet is tett:
megmutatta, hogy a tiszteletnek kell lennie a közös nyelvnek. Mert máshogy nem megy.
Köszönjük, Luca!
Ez is érdekelhet:
