Két hete odajött hozzám a főnököm, bizonyos Főni, és egy teljesen indokolatlan mondat esett ki a száján, mégpedig az, hogy „Tomi, jössz velünk futni”.
Ennél szarabb vicceket is hallottam már, mondjuk nem sokat, úgyhogy kezdtem gyanakodni, hogy Főni nem viccel, ami azért baj, mert fizikai állapotomat tekintve előbb tévesztenének össze félmeztelenül Jack Blackkel, mint Hugh Jackmannel, vagy ahogy Oszi találóan, ámde sejtelmesen írta múltkori cikkében, „olyan is van köztünk, aki a busz után se fut, mert utána 152-es pulzussal, izzadtan érkezne melóba”. Breaking news: rám gondolt. És teljesen igaza van, bár hozzáteszem, hogy nagyon indokolt esetekben igenis futok a buszhoz, bár most ilyen indokolt eset nem nagyon jut eszembe, de maradjunk annyiban, hogy előfordul.
Főni annyival próbálta menteni a helyzetet, hogy mindössze két kilométerről van szó egy 3x2-es váltóban, az egy viszonylag egész népszerű lagzizenekar volt, gondoltam, vagy az 3+2, mindegy is. A lényeg, hogy 2 km nem tűnik soknak, bár ha jobban belegondolok, hogy a fenébe ne tűnne, annak, aki a nulláról indul, egy is sok, de vállalható küldetésnek tűnt, majd rágyúrok, futkározok előtte egy kicsit a ház körül, legalább végre bejárom a környéket, úgyis nemrég költöztünk, ha esetleg belefutnék (szó szerint) egy éjjel-nappaliba, akkor máris win-win szituációval zárnánk a megmozdulást.
De úgy alakult, hogy nem sikerült futkározni, a szombati Telekom Vivicittára pedig úgy érkeztem, hogy azt sem tudtam, menni fog-e. Oszi kolléga korábban azt ecsetelte, hogy bár ő lefutott már 8 km-eket is, aznemmostvót, úgyhogy amikor a váltó előtt csak úgy próbaképp letolta azt a bizonyos 2 km-t, gondolatban a vége előtt már megrendelte a koporsóját is, na jó, ennyire talán nem volt durva a helyzet, mondjuk úgy, hogy komoly kétségei támadtak erőnlétét illetően. Nem pont ezt szeretnéd motiváció címszó alatt hallani egy futás előtt, Főni anyja pedig szolidan elkezdett csuklani.
A Margitszigetre úgy értem ki szombaton, hogy az esélytelenek nyugalmával álltam a többiek mellett, mikor szóltak, hogy talán nyújtani és melegíteni kellene, de hát annyira nulláról indulok, hogy azt sem tudom, azt hogyan kell, mire kiröhögtek, mire elküldtem őket a picsába, és az sem oldotta nagyon a hangulatot, hogy Főni elővette a kamerát, mert hát Tomikám, fotózni is kell, szóval csináld, de mit csináljak, hátmittomén, nyújtsál. Tíz perc múlva Főni azzal zárta a sessiont, hogy „Tomi végre csinált egy jó mozdulatot”, éreztem, hogy nyerésben vagyok, és a csúcson hagytam abba.
Szóval ott állok én a váltópontnál az esélytelenek nyugalmával, Oszi kezd, aki korábban még mindenkinél megpróbálta elsütni a „két kézzel kell fogni a váltót végig, ott van a két kéz helyének az ezüstözött csík rajta, különben nem fogadják el”-című esztrádműsort, ami Dórinál meglepő sikerrel jár, amiért a Player teljes csapata megszavazza Oszinak a kollektív sallert, de ilyet nem teszünk vele, mert még lesérül, és mert relatíve… na jó, egészen kedveljük. Igen, a humorával együtt is.
Szóval ott állok én a váltópontnál az esélytelenek nyugalmával, egy csapattal, amelynek minden tagja szörnyülködik, hogy nem nyújtok és melegítek, aztán elindul a menet, a felvezető autó kigurul, az elsők pedig olyan irammal kezdenek bele váltóba, hogy én attól majdnem elmegyek sörözni egy közeli egységbe, mert ilyen nincs, én a bőrömet viszem a vásárra, ezek meg futkároznak, csak úgy úri hóbortból, nagy sebességgel, feszülős nacikban, röhörészve. Nem pont ezt szereted látni életed első futásakor, és az sem sokat segít a helyzeten, hogy a körülötted álló pici gyerekek is sokkal képzettebbnek tűnnek nálad, de aztán megérkezik Oszi, és kérlelhetetlenül átadja a váltóbotot, majd elkezdődik egy túra a pályán, amit a verseny előtt én találóan a „halál téglalapjának” neveztem el, mert mi másnak neveztem volna.
Aztán jön a meglepetés: lassú tempót diktálok ugyan, de szépen hagyom le az embereket. Elkezdem elhinni, hogy jó vagyok. Pedig baromira nem, de az illúzió megvan. Az idő csodálatos, mellettem a Duna, szuper női formák suhannak előttem, már nem mintha figyeltem volna, de hát istenem, jó, figyeltem, bevállalom, nehéz is lett volna nem észrevenni a kollégákat, de a lényeg az, hogy hirtelen beleharaptam a sport hatalmas, kerek gyümölcsébe, úgy héjastól, mosatlanul, és finom volt, csak akkor még nem sejtettem, hogy pillanatokon belül a torkomon akad.
Annyit tudtam, hogy a légzésre oda kell figyelnem, mert ha nem, könnyen zihálásba fordul majd át ez a „sima ügy”, ami nagyjából annyira pocsékul nézhet ki kívülről, hogy attól mindenki séróból hívja majd ki rám a mentőket, pedig én nem haldoklom, én így élek, azaz én nem vagyok még fáradt, csak irdatlanul béna, és bizony meg is történik a baj, amiből aztán tudom, hogy nincs visszaút. Nagyjából 1200 méterig megy a móka és a kacagás, majd felváltja a futás és a sikítás, ahogy azt Jeff Goldblum a Jurassic Park 2-ben találóan megjegyzi, csak épp a futás lesz egyre terhesebb számomra, a sikítás viszonylag ösztönszerűen jönne, és még egy megveszekedett dínó sem jön, hogy véget vessen a szenvedéseknek.
De Főni tudott valamit. Ha mindezt nem a Vivicittán viszem véghez, akkor félúton kiszállok, a maradék erőmből még elfutok a rét széléig, ahol egy snájdig krumplis zsák lelkületével dőlök el a zöldbe, és maradok is ott úgy fél órán keresztül, nincs bíró, aki rám számoljon, nincs haver, aki fel akarjon segíteni, csak én maradok és a fű, fusson az, akinek két anyja van. De nem, be kell érni a célba, mert Dóri ott vár, át kell adni a váltót, szóval futni kell, a jó életbe is, és teszem is a dolgom, bár már egyre gyanúsabb, hogy az a mentő tényleg jönni fog, de az is, hogy csak picit túlreagálom az egészet, fullba nyomom a kretént, szóval megszólal a fejben az Eye of the Tiger, megpróbálja ignorálni azt a lakossági diszkót, amit DJ Dominique pakol a pálya szélén, egyébként nagyon ügyesen, teszem hozzá.
Nullkilométeres futóként először beérni a célba valami embertelenül jó érzés, nagyjából a szüzesség elvesztése lehet ilyen, csak az gyorsabban megy, és talán egy hajszálnyit kevesebb szenvedéssel, vannak egyéb hasonlataim is, de annyira olcsók, hogy most inkább mégsem veszem elő őket, és maradjunk annyiban, hogy mindenki így jár jól. Egy életmentő víz magamhoz vétele után jön Oszi, és közli, hogy azta, gratulál, egész jó időt futottam, a rohadt életbe már. Mondom, biztos van olyan univerzum, ahol ez jónak számít, de gyorsan kiderül, hogy igazat mond, 5:50 per kilométerrel vettem az akadályt, ami Főni szerint egyéb problémákat vet fel.
Mert ezt bizony nem nagyon fogom tudni meghaladni egyhamar, tehát a következő cél az lesz, hogy ezzel az átlagidővel fussak le a kilométerekből kettő helyett hármat, mire én szolidan röhögni kezdek, Főni anyja pedig elkezdi nagyon unni a csuklást. Milyen érzés? – kérdezi mindenki, de megszólalni alig van erőm, diplomatikusan annyit mondok, hogy alszom még rá egyet, pedig mondhatnám azt is, hogy mostantól még a spájzba is kocsival megyek, nem lábon.
Azért nem mondom ezt, mert van egy sejtésem, ami be is igazolódik, mégpedig az, hogy este már nagyon másképp fogom gondolni ezt az egészet, és igen, tényleg ez történt, nagyjából este hatkor jön a váltás, amikor rájövök, hogy szívem szerint megint lefutnám, mint ahogy azóta is lefutnám minden egyes nap ugyanezt a távot, és igen, elkezdtem összerakni egy futós Spotify-listát, hogy aztán elinduljak vele a ház körül megkeresni azt a kötelező éjjel-nappalit, és mindenki jól járjon. Főni azóta annyit kérdezett, hogy számíthat-e rám a novemberi 8 km-en. Lehet, de a mentőket a gyorshívóba rakom, ha ezt bevállalom. Mondjuk addig még ezer dolog történhet, de az tuti, hogy én mostantól elkezdtem futni, ha fene fenét eszik is.
