Egyike a jelenkor legjobb magyar sportolóinak, akihez fogható eredményeket senki sem szállított saját sportágában, ami nem mellesleg a világ legnépszerűbb labdajátékai közé tartozik. Babos Tímeával, a háromszoros világbajnok és négyszeres Grand Slam-győztes teniszezővel beszélgettünk küzdelemről, kitartásról, lemondásról, lélekemelő és fogcsikorgató pillanatokról.

A Wallis Motor egyik márkanagykövetét egy olyan cikksorozat keretében szólaltattuk meg, amely az „elsőnek lenni” motívum nyomában jár. Ez ugye sok mindent jelenthet, többek között például azt, hogy az illető valami kiemelkedőt, újat és értékeset hozott létre. Ha valakire, akkor rá igazak ezek a szavak, elég csak újra elolvasni a „négyszeres Grand Slam-győztes” sort a neve mögött, ami magyar teniszező esetében a mai napig meglehetősen hihetetlennek tűnik.

A soproni születésű sportolót sérülés miatt egy ideje nem láthattuk versenykörülmények között játszani, a túlzott terhelés következményeként, nemcsak a tokiói olimpiát, hanem karrierje során először egy Grand Slam-tornát is le kellett mondania.

Szerencsére már jobban van a még júniusban szerzett csípősérülése, az elmúlt hetekben komolyabb terhelést kaphatott és a valamelyest kíméletesebb salakos edzések után rámerészkedhetett a keményebb pályára, egyelőre olyan munkát kell végeznie, aminek köszönhetően kevésbé fáj a mozgás.

Abból a szempontból picit jól jött, hogy végre pihenhetek, és nem kell taposnom a mókuskereket, pláne ebben a stresszes Covid-időszakban – fogja meg egy üveg ásványvíz mellett a dolog jó oldalát is Babos Tímea.

Elsődleges célom most az, hogy visszakerüljek a világranglistán az első százba, aztán a top ötvenbe. Két és fél éve gyakorlatilag sérülten játszom, szóval szeretném, hogy végre az Achillesem is rendben legyen. Szerencsére alakul már, nem is nagyon fáj. Jó lenne végre fájdalommentesen, vidáman játszani.

Kiki nyugalomban

Nem szükséges sorok közti olvasásból ledoktorálni ahhoz, hogy megállapítsuk, nem a páros karrierje élvez most prioritást. Annál is inkább, mert jelenleg nincs is állandó partnere. Korábbi társa, a párosukból kiszálló Kristina Mladenovic szintén felfüggesztette ezt a formátumot, Timi elmondása szerint a francia év végén dönt majd a hogyan továbbról.

Ha megfelelő ajánlatot kapok, vagy olyan partnert találok, akit jónak tartok, akkor nem hezitálnék, játszanék mással. A partnerkeresés nálam változatos módon történik; van, hogy engem keresnek meg, de előfordul, hogy én nézelődök. Elsőként Kikit (Kristina Mladenovicot – a szerk.) kérdeztem meg, mit gondol az újabb közös munkáról, de mivel hezitált, ezért úgy vagyok vele, nem várok tovább. Egyáltalán nem életbevágó számomra, hogy vele lépjek pályára. Ettől függetlenül beszélő viszonyban vagyunk egymással, bár a sérülésem miatt körülményesebben ment minden, kevésbé foglalkoztam a tenisszel. Eddigi karrierem során még nem akadt ilyen hosszú kihagyásom, nagyon furcsa volt. Kiki egy kicsit nehezebben értette ezt meg.

Amit Anglia adott

Utazzunk egy kicsit vissza az időben oda, amikor élete egyik meghatározó szakaszaként Angliában töltött el három esztendőt, ahol bár lelkileg megterhelő időszakot hagyott maga mögött, egyszer sem fordult meg a fejében, hogy elzárja a teniszütőt a pincébe és hazacuccoljon.

Tizenöt és fél évesen, top 10 körüli világranglista-játékosként kerültem ki. Egy dél-amerikai tornán egy angol edző odajött hozzám, megdicsérte a játékomat, mondván szerinte az mennyire jól működne füvön. Addigi életemben egy percet sem játszottam füves pályán. Apró érdekességként, ez az úriember azóta egyébként Kyrgios menedzsere lett és tartjuk is egymással a kapcsolatot. Szóval, édesapám támogatásával kikerültem Angliába, ahol egy családnál laktam.

Reggel edzésre jártam, aztán az iskolában folytattam. Az étkezésemet napi öt fontból kellett megoldanom úgy egy éven át, megtanultam beosztani a pénzt, és hogy hogyan kezeljem ezeket a helyzeteket. Rengeteg tapasztalatot szereztem, amire itthon kevésbé lett volna alkalmam és hát őszintén szólva, a lehetőségek sem olyanok voltak, mint manapság.

A mostani juniorjátékosoknak, fiatalabb felnőtteknek sokkal könnyebb a dolguk és jóval több támogatást kapnak – mondjuk a nullánál nem nehéz többet kapni. Akkoriban ez nem volt meg, például nem játszhattam itthon keményborítású pályán, ezzel szemben kint olyan létesítményeket használhattam, melyek a mai napig nincsenek Magyarországon.

Szalagavató helyett szervák

Azt sem mondhatjuk Timiről, hogy a milliárdos teniszpalánták életét élte volna: fapados géppel repült, többször előfordult, hogy nem vette meg a húsz kilós táskát, hanem csak a tizenötöset, sakkoznia kellett, hogy egy vagy két cipővel utazzon. Nem volt könnyű időszak. Jól beszélt ugyan angolul, viszont az elején nem nagyon értette a helyiek kiejtését, hozzá kellett szoknia.

Azt sem lehetett könnyű feldolgoznia, hogy amíg kortársai az éjszakai élettel, a felnőtté válás problémáival együtt ismerkedtek, gyűjtötték az évek múlva emlegetendő sztorikat, addig az ő lelki szemei előtt a kalandok helyett a Wimbledonban beütött ászok jártak.

Két kezemen meg tudom számolni, hányszor mentem el bulizni. Kimaradt az életemből még a szalagavató is. Nyolcadikig rendesen bejártam az iskolába, aztán magántanuló lettem. Félévente letettem az ütőt három hétre, olyankor reggeltől estig a tankönyveket bújtam. A szülői elvárásoknak megfelelően mindig kitűnő tanulóként zártam, bár

egyszer kaptam egy kettest és akkor egy hónapig nem teniszezhettem. Apukám meglehetősen szigorú volt.

Azt mondja, hogy a férfi teniszből nagyjából a ranglista első 180-200 helyezettje tud jól megélni, a nőknél ugyanez maximum a top 100-as játékosok esetében érvényes.

Persze senki sem azért teniszezik, hogy nullára jöjjön ki és aztán befejezze harmincegynehány évesen, annak ugyanis nem sok értelme van – teszi hozzá.

A tenisz elég komplikált sportág, kevesen futnak be, drága, és sokat kell áldozni rá.

A megkereshető pénzösszeg nyílt titok, úgyhogy elárulhatom, esetemben úgy kalkulálunk, hogy január elsején 120 millió forint mínusszal indítom az aktuális évet, tehát ennyit vissza kell nyernem.

A kiadások közé tartoznak az utazási költségek, az edzői díjak és bónuszok, a kondiedző, a különböző kezelések, és természetesen a szálloda.

Huszonnyolc éves vagyok. Ha akarnám, holnap abbahagyhatnám. Olyan dolgokat értem el, amiket magyar teniszező eddig még soha. Nyilván rengeteg lemondással járt, de ha néhány év múlva visszavonulok, utána azt csinálhatok, amit akarok.

Szeretnék dolgozni, vannak terveim. Nagyon örülök a jelenlegi helyzetnek, de a kezdetekkor nem így volt, hiszen nem tudhattam, mi lesz belőlem.

Magány

Köztudottan a tenisz a legmagányosabb sportok egyike. Fejben iszonyat stabilnak kell lenni hozzá, rengeteg fordulópont van egy mérkőzésen, csúcs- és mélypontok váltják egymást szetten belül is. Timit a hullámvölgyből való kievickélésben mindig egy adott cél segítette, a nehezebb pillanatokban csak az lebegett a szeme előtt.

Akadtak embert próbáló napjaim, amikor nem úgy ment a játék, ahogyan szerettem volna. Amikor viszont a top 100 környékén szerepeltem a ranglistán, elkerültek a mélypontok, mert annyira benne voltam a körforgásban.

Hogyan másztam ki a gödrökből? Úgy, hogy mindig jobb akarok, és jobb is tudok lenni. Ha már azt érzem, hogy nincs meg bennem a motiváció, nem lángol az a tűz, inkább leteszem az ütőt. Olyankor nincs értelme csinálni. A neveltetésemnek és a mentalitásomnak köszönhetően nagy munkabírással és kiemelkedő munkamorállal rendelkező játékos vagyok. Napi hét-nyolc órát edzek, de ha látom, hogy nincs foganatja, akkor nem fogom saját magamat szívatni.

Fiatal korban sokan elvesznek az élsportban, kikerülnek a körforgásból, elszáll a motivációjuk, nincs bennük elég kitartás, vagy egyszerűen csak valami elvonja a figyelmüket. Babos Tímea viszont a legmagasabb szintre jutott, de vajon miben tudott több tudott lenni a versenytársainál?

A mentalitás, és a szülői háttér sokat számít. A nővérem hasonló utat járt be előttem, teniszben például egyetemi bajnokságot nyert Amerikában. Édesapám évekig volt az edzőm, rengeteget köszönhetek neki, mint ahogyan természetesen anyukámnak is, aki szintén emberfeletti dolgokat tett és tesz értünk a mai napig.

Ahol a legnyugodtabb ember is megbolondul

A tenisz amilyen szép és elegáns, legalább annyira nehéz sportág is, mert állandó koncentrációt igényel, végig iszonyatosan precíznek kell lenni.

Egyáltalán az is meglehetősen bonyolult művelet, hogy oda üsd a labdát, ahová akarod. Számos külső befolyásoló tényezővel kell megküzdeni, plusz minden borítás más. Nem egyszerű alkalmazkodni ezekhez.

Az Ausztrál Openen például gyakorlatilag nincs két egyforma borítású pálya, míg Indian Wells megint más beállításokat igényel, mert arrafelé olyan száraz meleg van, hogy ha megütöm a labdát, kirepül a kerítésen.

Húsz éve teniszezem, mégis életemben egy meccset nyertem ott; fogalmam sincs, hogy kell azon a pályán játszani (nevet).

Most édesapámmal edzem. Pár napja kezdtem el újra szerválni, de kezdetben nem nagyon sikerült egyet se a rendeltetési helyére ütnöm. Mondta is apa, hogy akkor ezt hagyjuk mára. Ő sem tudta megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen nem volt meg a mozdulat. Másnap meg tízből kilencet beütöttem.

Alapesetben ott kell lenni lábbal, és technikailag, gyorsan kell reagálni, a kezedre figyelni és persze az ellenfelet is le kellene valahogy legyőzni.

Az egyetlen ütés, ami kizárólag rajtad múlik, az a szerva, ami nem mellesleg a világ legbonyolultabb mozdulatsorozata.

És arról még nem is beszéltem, hogy nem kaphatsz külső segítséget, mert megbüntetnek, ha az edződ beszól. Ezeket rendkívül nehéz fejben elviselni, hiszen egyedül vagy egy buborékban, ahová állandóan be akar törni valaki, neked pedig el kell elhessegetni ezeket a démonokat, miközben nem árt arra is odafigyelni, hogy valaki éppen 180-nal szervál feléd. Sok sportágat kipróbáltam már, de egyik sem olyan nehéz, mint a tenisz.

Ezt alighanem az is tanúsíthatja, aki csak egyszer is megpróbálta a háló fölött és a vonalak között tartani a labdát.

Egy mérkőzésen gyakorlatilag nem ütsz két egyformát.

Oké, hogy leütsz százötven tenyerest, de különbözhet a magassága, a szöge, a mélysége, az iránya, a sebessége. Ha mondjuk egy ütésnél csak úgy simán lepattan a labda, érkezhet pörgetve, teli lappal, nyesve, változhat a magassága, a gyorsasága, azaz úgy kilencféleképpen jöhet egy pontra.

A mai teniszben már senkinek sincs gyengéje. Főként fizikálisan fejlődött nagyot a sportág és mindenki ki tudja küszöbölni a hibákat – a cél tehát az, hogy megpróbáld ráerőltetni a saját játékodat az ellenfélre.

Idén év elején pályafutásom talán legjobb formáját futottam, ha ezt az időszakot hasonlítom a kezdeti évekhez, nagyjából harminc százalékkal több a tenisztudásom. Gyorsabb, fittebb vagyok, pontosabban játszom, kevesebb a gyengém. A tenyeresem ég és föld ahhoz képest, mint amikor kezdtem. Csak hát, mindenki más is sokkal jobb lett, főleg a női tenisz lett nagyon kiegyensúlyozott.

Láthattuk például Raducanut, aki a selejtezőből indulva meg tudta nyerni a US Opent. Ehhez csak annyit, ahogy engem leszóltak, amiért – szerintem egyébként jó játékkal – kikaptam tőle a füves szezonban. Pedig már akkor mondtam, hogy ez a csaj milyen jó. Ezzel szemben a férfiaknál kis túlzással csodának számít, ha valaki a selejtezőből startolva két-három meccset nyerni tud a főtáblán. Nőknél viszont a hátrább rangsorolt játékosok is meg tudják szorongatni a legjobbakat.

És akkor mégis mi a különbség a ranglista élmezőnyében tanyázók és a többiek között? Timi szerint tenisztudásban alig tudnak többet az elöl lévők, leginkább a mentális felkészültség dönt. Egy-egy meccs átlagban négy-öt ponton múlik, ezt a néhány pontot pedig a topjátékosok sokkal jobban játsszák meg. Jobb arányban bejön az első szervájuk, nem hibáznak annyit, képesek nyomást gyakorolni. A fontos helyzeteket megnyerik, a nüansznyi különbségeket eltüntetik. Éves szinten kiegyensúlyozottabbak.

Mindenki babonás, még Nadal is

Nem titok, hogy Timi is kérte már pszichológus tanácsát, bár úgy véli, egy játékos legnagyobb pszichológusa az edzője.

A szakembertől légzéstechnikát, vizualizációt tanultam, illetve elsajátítottam, hogy mire figyeljek oda játék közben, vagy mivel zökkentsem ki saját magamat egy negatívabb periódusból.

Ilyenek lehetnek például a babonák, nem véletlenül csinálja Rafael Nadal is a saját kis rituáléit. Biztonságérzetet adnak és kapaszkodót jelentenek, amikor kezdenek szétcsúszni a dolgok.

Nálam ez annyit jelent, hogy kijelölök egy pontot a pályán, amit kinevezek afféle safety point-nak. Van megszokott rutinom is: amikor leülök, mindig ugyanazokat a dolgokat csinálom végig, mert ezeket én tudom kontrollálni. Szükségem van valamire, amibe tudok kapaszkodni és pluszt adhat.

Amikor a tökély is kevés

Bár az utóbbi években a párosban ért el egészen elképesztő sikereket, érdekes módon erre a műfajra szinte egyáltalán nem szokott készülni. Mindezt édesapjának köszönheti.

Gyerekkoromban apukám megtanított röptézni és

mindenféle nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy a világ legjobb röptézői közé tartozom, valamint a lecsapásom is legmagasabb szintet képviseli.

Az alap páros dolgokat – amiket lehet, hogy másoknak nem tanítanak –, gyerekkoromban már elsajátítottam. Kikivel, vagy az aktuális partneremmel maximum abban az esetben gyakorolunk, ha egy versenyen egyéniben mindketten korán búcsúzunk, de párosban eljutunk az elődöntőig. Megtörtént már, hogy két év kihagyás után álltunk össze és az első közös versenyünket – ami ráadásul az Ausztrál Open volt – megnyertük. Az egymás közti kémia döntő faktor lehet. (A Babos-Mladenovic duó a 2020-as Roland Garros óta nem lépett együtt pályára – a szerk).

A teniszben az a jó, hogy hétről hétre lehetőségem van bizonyítani, de egyben ez jelenti a nehézségét is, hiszen hétről hétre ugyanúgy meg is verhetnek. A budapesti WTA-versenyt úgy nyertem meg, hogy előtte zsinórban hatszor kikaptam. Ha jól játszol, akkor is ki tudsz kapni, ez a tenisz úgymond árnyoldala. Mert van az úgy, hogy tényleg mindent jól csinálsz és mégsem elég. Ugyanakkor előfordulhat, hogy rossz játékkal is nyerni tudsz mondjuk egy szenvedős, külső szemlélőnek borzasztó meccsen, akkor pedig valami átkattan, és aztán másnap jól játszol. Ez jó dolog, mert nem kell sokáig várni a javítási lehetőségre. Mióta több rutinom és tapasztalatom van, már nem bosszankodok annyit egy vereségen. Persze vereségfüggő a dolog, nem mindegy, hogyan, mikor, kitől kaptam ki.

Miért pont most győztél?

Egy ilyen pedigréjű és mentálisan ennyire erős játékos esetében joggal hihetnénk, hogy az önbizalomhiányról maximum a wikipedián olvashatott valamelyik repülőúton, de meglepő módon nem ez a helyzet.

Az önbizalomhiány az egész karrieremet végigkísérte. A szűk családot és a támogatóimat leszámítva kevés helyről kaptam támogatást. Nyilván voltak, és vannak szponzoraim, akik nagyon fontosak, de

folyton azt hallgattam, sosem lesz belőlem teniszező, minek erőltetem, hiszen Magyarországról nem lehet befutni.

A mai napig is jönnek negatív kommentek: ha kikapok, rögtön leírják, hogy na, köszi, most buktam miattad a tippmixem, ha meg nyerek, akkor pedig az a probléma, hogy miért nyertem, most ki kellett volna kapnom. Ez persze az élsport velejárója, ma már könnyebben fel tudom dolgozni. Régebben nehezebben ment...

Adódik ezek után a kérdés, mennyire lehet könnyű visszaverni ezeket a támadásokat, egyáltalán, melyiken lendül át hamarabb, a sérüléseken vagy a lelki részen?

Gyakran mondják rám, hogy egy bivaly vagyok, ebből kiindulva tehát a lelki oldalát nehezebb feldolgozni.

Általában addig megyek, ameddig csak bírok, a fizikai megterhelés nem okoz problémát. Nem egyszer sírásig edzem.

Megesett már velem, hogy reggel úgy keltem fel, hogy ma aztán tényleg semmi kedvem nincs ütőt fogni. Ilyenkor az edző lendít át a holtponton. Csinálni kell, mivelhogy jobb akarsz lenni. Mondtam már le megbeszélt edzést, mert úgy éreztem, nincs erőm hozzá. Elfogadták, mert ismernek, hiszen egyrészt maximum évi egy-két alkalommal fordul elő és úgy is tudják, hogy utána másnap plusz egy órát fogok rátenni. Nem vagyok az az edzéselcsalós fajta. Mostanság a NEK edzőpályáit látogatom, és

gyakran fogadok az ottani fiatal srácokkal, hogy majd jobban bírom náluk.

Örökmozgó, versenyző típusként mindenben nyerni akarok, és általában nyerek is (nevet). Legyen az uno, dominó, pingpong, kosárlabda, lábtengó, amőba vagy szókirakó, biztos vagyok benne, hogy nyerek. De mindenki ilyen a családban. Tudok azonban veszíteni is, nem csinálok belőle balhét.

Szabadidőnek viszont csinál helyet a naptárban, annál is inkább, mert amikor behúzza a cipzárt és beül az autóba, onnantól kezdve nincs több tenisz.

Muszáj kikapcsolni. Otthon nem nagyon beszélünk róla és mostanság nézni sem szoktam. Szeretek együtt lenni a barátokkal, családdal, illetve imádok főzni, olvasni, sorozatokat nézni. Soproni vagyok, sokat járunk a természetbe. A legjobb barátnőm, Jani Réka is a hűség városából származik, bár a fővárosban él, mint ahogyan a legtöbb barátom budapesti. Szeretem, ha rend és tisztaság van körülöttem, de mielőtt control freak-nek gondolnának az emberek, egyáltalán nem erről van szó. Tudom, mennyit dolgoztam, küzdöttem, szenvedtem azért, amim van, ezért vigyázok is rá.

Valami átkattant

Nyilvánvalóan nem lehet könnyű akár csak egy meccset is kiemelni egy ilyen kaliberű pályafutásból, de azért vannak mérkőzések, melyek labdameneteiről nagymamakorában is bevillannak majd a szívmelengető emlékképek. Közéjük tartozik a Venus Williams elleni győzelme.

Rómában, a kedvenc pályámon játszottunk, ott nem nagyon vesztettem meccset. Jó néhány játékos kedvenc versenyének és pályájának számít, mivel a környezete és a hangulata is különleges; nagyjából az egyetlen verseny, ahol jobb nem a centerpályán játszani. Karrierem egyik legnagyobb győzelmének tekintem a Venus elleni sikert. 2016-ban, pályafutásom csúcsévében történt. A kiemelkedő eredményeim között tartom számon a már említett budapesti versenyt is, ahová zsinórban hat elbukott első körös meccs után érkeztem meg.

Akad olyan is, ami azért fontos, mert pozitív irányba fordította át a karrieremet. Ide tartozik például az Európa-bajnokság: tizenöt évesen részleges bokaszalag-szakadással nyertem meg a tornát, pedig nem akarták engedni, hogy pályára lépjek. Úgy éreztem, akkor valami átkattant bennem.

Abban a pillanatban tudtam, hogy nem megyek egyetemre, hanem teniszező leszek és ezt bizony bármi áron megcsinálom.

Tisztán emlékszem még párosban az első Grand Slam-győzelmemre, vagy a Serena Williams elleni fellépésre a wimbledoni centerpályán, ahol bár kikaptam, de hatalmas élményt jelentett ott játszani.

Ragaszkodás egy zuhanyzóhoz

Ha már a tenisz csúcseseményei, roppant kíváncsiak voltunk néhány kulisszatitokra, azaz mi történik az öltözőben, érezni-e feszültséget, vagy csak a zrikák röpködnek egymás felé, forgolódik-e álmatlanul egy-egy nagy meccs előtt, hogyan alakul a napi rutinja, amikor a világ legfontosabb tenisztornáin mutatja meg magát.

Vannak nagyon zárkózott játékosok, én sem vagyok az a barátkozós típus. Azért mindig mosolygok és köszönök, de klasszikus értelemben vett barátom nincs a Tourról, Kikit leszámítva nem is nagyon hiányzik senki. Egy-két játékossal szoktam beszélgetni, néha elmegyünk együtt ebédelni, de az öltöző alapvetően amolyan semleges zóna, nincs benne semmi extra.

Meccsek előtti éjszaka tudok aludni, aznap reggel viszont általában ideges vagyok, előfordul, hogy teljesen megváltozom. Ekkor van szükségem a rutinra és azokra a bizonyos kapaszkodókra, különben szétcsúsznék. Ha viszont megvan a megfelelő önbizalmam és úgymond benne vagyok a flowban, akkor teljesen mindegy, mi történik, még a kezdés előtti pillanatokban sem izgulok. Amikor viszont szólítanak, százból száz játékos azt fogja mondani, hogy izgul. Rafael Nadal is. És Novak Djokovics is, aki szerintem a világ valaha volt legjobb teniszezője.

Meccsnapokon előre tudom, mit reggelizek, vagy ha délután játszom, mit ebédelek. A verseny helyszínén kiválasztok egy zuhanyzót és csak abban vagyok hajlandó tusolni még akkor is, ha várni kell rá. Megvan, hogyan szeretek beütni meccs előtt, milyen gyakorlatokat végzek a konditeremben. Ezek adnak biztonságérzetet. Meccsek végeztével aztán elsőként a családommal beszélek – a közös csoportunkba szoktam írni, bár most már a barátomnak is írnék valószínűleg (nevet).

Saját kollekcó, évvégi rituálé

Sportágon belül maximum apróságokat tekintve van előnye annak, ha minél előrébb vagy a ranglistán, könnyebben tudsz mondjuk edzőpályát foglalni. A sportszergyártók esetében más a helyzet. A FILA-nál saját, névvel ellátott kollekcióval rendelkezem, most is épp új cipőket tesztelek. A ruháknál viszont nem nagyon lehet beleszólni a tervezésbe, hiszen egy adott színtrendet mindig követni kell, de azért megmondhatom, milyen hosszú legyen, vagy milyen anyagból készüljön a szoknyám.

Egy évben huszonnégy-harminc darab ütőt kap a gyártótól, háromhavonta cserél hatot. Nem az az ütőn bosszút álló típus, de van egy meghökkentő szokása.

Év végén az utolsó két versenyemen – nem a pályán – afféle rituális jelleggel eltörök két ütőt. Akkor is, ha győztes mérkőzésen vagyok túl, így van vége az évnek. A használt ütőket egyébként eladományozom gyűjtőknek, vagy jótékony célra kerülnek.

Tenisz utáni tervek

Több szempontból is fiatalnak számít még, de kíváncsiak voltunk rá, hogyan képzeli el az életét, amikor már nem az edzés-utazás-meccs hármas időpontjaival kell molyolnia.

Szeretem és egyre jobban érdekel a lakberendezés, tanfolyamra is jártam. Több nyelven beszélek, jól kommunikálok, tehát valamilyen szinten a média világa is opció lehet a jövőben. Szakkommentátor viszont nem igazán lennék, viszont egy Babos Tímea Teniszakadémia nem hangzana rosszul, szívesen mentorálnék játékosokat. Annyi mindent elértem a karrierem során, szerintem tudnék segíteni, lenne mit átadnom.

Nagykövet

Fennállása során a Wallis Motor mindig is a tökéletességre törekedett, ezért nem meglepő, hogy olyan egyéniségeket választott márkanagykövetének, akiknek a DNS-be van kódolva, hogy a legmagasabb szinten teljesítsenek.

Akad közöttük étteremtulajdonos, motorversenyző, színész, stílusguru, séf, Grand Slam-győztes, és még sorolhatnánk. Sok mindenben különböznek egymástól, de mindannyian újítók, értékhordozók, és saját területükön mindannyian kiemelkedőt nyújtanak.

A tehetségük, a hozzáállásuk, az életükben elért győzelmeik olyan történetek, amelyekből egyszerre lehet tanulni és erőt meríteni. Olyan elismerésre méltó sztorik ezek, amelyek jobb teljesítményre inspirálnak minket, arra, hogy értéket teremtsünk, hogy valamiben a legjobbak akarjunk lenni, és mindezt magabiztosan, stílusosan és sportos lendülettel tegyük.

A cikk elkészítésében együttműködő partnerünk volt a Wallis Motor.

 (Fotó: Donkó Péter)
És ezt olvastad már?
A Juventus egy argentin támadót elenged, de rögtön igazol egy újat