Az idei fősodor az, hogy teljesen igazságtalanul kapta meg Lionel Messi a hetedik Aranylabdáját, utálni kell érte, Robert Lewandowskinak kellett volna odaítélni.

Én erre a szélsőséges vonatra nem tudok és nem is akarok felülni, szerintem maximális túlzás, hogy Messi ne érdemelte volna meg, és hogy el lett csalva, egyébként is a neve kapta. Az év első felében kiemelkedően focizott és hatalmas volt az impactje a Barcelonára, és még díjakat (spanyol és Copa América-gólkirály, Copa MVP), trófeákat is nyert (Spanyol Kupa, Copa América) – elvileg ezek a szempontok számítanak. Mondjuk akkor nyerhette volna Jorginho is, aki meg BL-t és Európa-bajnokságot is nyert.

Ugyanakkor bármekkora rajongója is vagyok az argentin zseninek, én is Lewandowkinak adtam volna, merthogy a lengyel gólgép tavaly és idén is óriási formában játszott, ipari mennyiségben rugdossa a gólokat, összességében megérdemelte volna.

Mégis sántít az az indok, hogy az elmúlt két év alapján szavazzunk rá, ha egyszer nem erről szól az Aranylabda.

De a legnagyobb gond az, hogy lassan senki se tudja, miről szól ez az egész, körülményes, átláthatatlan szavazósdi.

És nem is akarok leragadni az idei Messi vs Lewa problémakörön. Mert akkor lehetne említeni 2013-at, amikor Ronaldo semmit se nyert, mégis megkapta a gömböt egy furcsa hosszabbítás miatt: a FIFA körlevélben tájékoztatta a nemzeti szövetségeket és az érintett újságírókat, hogy két héttel meghosszabbította az Aranylabda-szavazást, így a válogatott csapatkapitányok, szövetségi kapitányok és újságírók az év november 29-ig szavazhattak, épp a pótselejtezők végéig. Ahol Cristiano Ronaldo parádézott.

A Bayernnel bajnokságot, Német Kupát, német Szuperkupát, Bajnokok Ligáját, európai Szuperkupát és klubvilágbajnoki címet is nyerő Franck Ribéry azóta sem dolgozta fel, hogy nem neki adták, CR-t lopással vádolja, ami azért túlzás, elvégre nem a portugál döntött.

2018-ban meg épp abból lett balhé, hogy nem Ronaldo nyert, a nővére kőkemény Instagram-posztban vádolt meg mindenkit Modric győzelme miatt:

„Sajnos egy ilyen romlott világban élünk, amelyet a maffia és a kibaszott pénz irányít. Isten ereje sokkal nagyobb ennél az erkölcstelenségnél – kivár, de nem hagy el.”

De van több példa is, ami megkérdőjelezi ennek az egész haccarénak a létjogosultságát. 2019-ben például mindenki Virgin van Dijkot várta az első helyre, mégis Messi kapta.

„Ha az Aranylabda annak a futballistának jár, aki generációja legjobbja, akkor mindig Messi érdemli meg. Ha viszont annak adjuk, aki a legjobb volt az előző idényben, akkor az a futballista Virgil van Dijk”

– mondta anno Jürgen Klopp, Van Dijk edzője. És teljesen igaza van,

ha azt néznénk mindig, ki a legjobb futballista a világon, akkor minden évben Messi kapná, de elvileg ennél picit komplikáltabb a szempontrendszer.

Ha van egyáltalán olyan. Mert sajnos a szavazásra jogosultak zöme teljesen fogalmatlan, még az olyan, Európában profiskodó klasszis is, mint például Thiago Silva, aki azt bírta mondani a 2013-as botrány idején, hogy:

„Kár, hogy nem szavazhattam a brazilokra, mert akkor Neymar lett volna az első, és én a második. Így Messit raktam előre, mögé Ibrát, a rengeteg gólja miatt, és Ronaldót csak harmadiknak, mert nem nyert semmit. Összességében azonban bármelyikük befutó lehet, fantasztikusan teljesítettek.”

Nos, a szabályok szerint nyugodtan szavazhatott volna brazilra, magára viszont tényleg nem, de ez is csak azt mutatja, hogy a show parádés, de az egész mögött egy rozoga tákolmány áll. Ha Thiago Silva ennyire tájékozatlan, mit várjuk Botswana csékájától vagy mondjuk a Srí Lanka-i újságírótól, akinél például 2019-ben ez volt a sorrend: Trent Alexander-Arnold, Pierre-Emerick Aubameyang, Antoine Griezmann, Robert Lewandowski és Marc-André ter Stegen.

Tehát vegyük át újra: biztos, hogy mindig a legjobb kapja? Ha azt díjazzuk, ki a legjobb focista az adott évben, miért attól függ, mit nyert az illető klub és/vagy válogatott szinten? Mi számít igazán?

Az rendben van, hogy a legjobb játékosok a legjobb klubokban játszanak, és ha valóban ő a legjobb, van akkora hatással a csapatára, hogy mondjuk nyerjen bajnokságot és Bajnokok Ligáját. De közben lehet valaki olyan szerencsétlen sorsú, hogy olyan országba születik, amellyel sosem nyer semmit, lásd Lewandowski, de említhetném a svéd Ibrahimovicot vagy a walesi Bale-t is. Nagy ritkán, amikor nincs világesemény, becsúszhat egy Paved Nedved, egy a libéria George Weah vagy egy Andrij Sevcsenko, de nem jellemző. Idén tehát a Copa América dönthetett Messi javára.

Ám nekem továbbra is az a bajom, sőt évről-évre erősebben érzem ezt, hogy ez az egész bohóckodás kezd olyan lenni, mint a vízilabda. Szeretjük, várjuk, nézegetjük, de már egyre kevesebben, mert igazából csak néhány ember ismeri a szabályokat, amiket egyébként minden játékvezető máshogy használ. Kissé kaotikus az egész, ami a mélyben zajlik, és egyre átláthatatlanabb, miközben tudjuk, melyik az a három-négy válogatott, aki nyerhet.

Tőlem egész nyugodtan megszüntethetik ezt az egész aranylabdázást, mert úgyis csak vita van belőle, az egyik megsértődik, a másik sose megy el, amikor nem ő kapja. Ez az egész felhajtás is inkább az órákig húzódó kínos show-ról, a pompáról meg a befolyásról szól, nem a sportszakmai elismerésről.

(Fotó: Aurelien Meunier/Getty Images)