Futás közben a zene a legjobb egészséges doppingszer. Csak az a baj, hogy a fülhallgató kiesik, lötyög, a zsinórba belegabalyodunk, és olyan is van, hogy rossz zenét választunk. Keressük a tökéletes megoldásokat!
Kell az audiodopping
A ’90-es évek partikultúrájában szocializálódtam. Amióta azonban csendes, vidéki apukává értem, nem túl sokszor van részem abban a zenei extázisban, amit az akkori péntek, szombat éjszakák nyújtottak. (Ennek pontos okait most inkább nem taglalnám.)
Addig, amíg el nem kezdtem futni! A tavaly októberi maratonihoz komoly körültekintéssel válogattam össze és állítottam sorrendbe az ideális hanganyagot. A verseny első felére időzítettem a kicsit nyugisabb darabokat, nehogy elszaladjam magam az elején. A második 21 kilométerre viszont csupa atombombát pakoltam – ez az én esetemben vegytiszta, ’90-es évekbeli acidet jelentett. Meg is lett a hatása! Pontosan a 21. kilométerkő elhagyásánál csendült fel az első savas darab, és onnantól kezdve a célig ontotta az idegrendszerembe az audiodoppingot.
Így én a 42,192 métert mondhatni táncolva tettem meg, miközben legalább három–négyszer volt olyan endorfinrobbanásom, hogy a szemem könnybe lábadt, és az összes szőrszál felállt a testemen – ilyen azért még a régi, bűnös időkben sem gyakran fordult elő! Még szerencse, hogy a maratoni tömegben, a futó telefonfülkék, Rubik-kockák és bohócok között cseppet sem kirívó látvány egy hevesen bólogató, teli pofával vigyorgó ipse!
Küldetés indul!
Április 14-én arra készülök, hogy ismét lefutom a maratoni távot, ezúttal Bécsben. A versenyig tartó időszakban a Player virtuális hasábjain beszámolok felkészülésemről, közben kipróbálok futást segítő alkalmazásokat, stratégiákat, táplálkozási és edzésmódszereket, a legmenőbb futócipőket és más kiegészítőket.
Szóval, szeretek zenére futni. Ennek persze hátulütője is van. Ha a zenével nincs rendben valami, akkor nem tudok rendesen futni. Nem tudok elmélyülni, csak bosszankodom. A minap meg is kellett állnom, mert nagyon mellényúltam a zeneválasztásnál. Azt pedig nem szeretek, mert oda lesz a lendület! Túl pörgős mixet választottam. Általában a középtempós, dallamosabb zenék sokkal megfelelőbbek. Nincs is jobb, mint egy kellemes, ambientes mixre futni az erdőben, miközben esik a hó!
Tuti recept persze nincs. Mindenki másra rezonál. Van, akinél a rock hozza meg a hangulatot, megint mások a koncertfelvételekre esküsznek.
Milyen a jó fülbe-való?
Viszont a minőség, az mindenkinek fontos! Ahhoz azonban elengedhetetlen egy jó fülhallgató. Látni futókat, akik nagy és trendi fejhallgatókkal nyomják a gengszterfutást – meg napszemcsiben –, de nehezen tudom elképzelni, hogy ezek tíz kilométer után, egy-egy deci izzadsággal a kagylóban, túl kényelmes viseletek lehetnek. Szóval marad a fülcuppantós megoldás. Azzal viszont az a gond, hogy nem igazán lehet kipróbálni őket a boltban – ami valahol érhető.
Ma már szinte minden gyártó kínál ún. sportfüleseket. Ezek egyrészt csepp- – pontosabban verejték – állóak, másrészről nem esnek le/ki a fülünkből mozgás közben (elvileg).
Van, amelyik belülről támasztja ki a fület, van, amelyiket fel kell klipszelni, vagy pánttal rögzíthetjük a tarkónkon, meg olyan is, amelyiket egyszerűen csak le kell nyomni a hipotalamuszig. A leggyakoribb azonban az ún. fülhorgos típus. Ezek belecuppannak ugyan a fülünkbe, de egy kampószerű résszel ráakaszkodnak a fülkagylónkra is, biztosítva a jobb tartást. Az én fülem viszont eléggé amorf formájú, így a legtöbb füles nem jól illeszkedik belé. Na, annál idegesítőbbet nem sokat ismerek, mint amikor folyton ki akar esni a fülhallgató! Különösen futás közben!
Sajnos ez volt a helyzet az első Sennheiser fülesemmel is. Csodásan szólt, de sehogy sem akart a rajta maradni az aprócska fülemen. Egyfolytában igazgatnom kellett. Végül a viszonylag merev horog megadta magát, és eltört. Szóval, ha adhatok egy tanácsot: a kampó vagy rugalmas, vagy állítható legyen. Mert nincs két egyforma fül.
Aztán egy darabig egy mezei, telefonos headsettel futottam. Ez nem volt túl kényelmes, de legalább szarul szólt. Arról nem is beszélve, hogy a kábelen elhelyezett mikrofon folyton húzta lefelé az egészet. Sok sportfülest lehet kábelen elhelyezett hangerő-szabályozóval kapni. Ez ugyan nagyon praktikus dolog, ha viszont túl nehéz, zavaró lehet. Erre is érdemes tehát odafigyelni!
Dróton rángatnak
Néha az az érzésem, hogy az életem egy véget nem érő harc a fülhallgatóim zsinórjával. Beakadnak, összegubancolódnak, elszakadnak. Egyértelműen arra törekednek, hogy engem az őrületbe kergessenek.
Ezért is kezdtem játszadozni a gondolattal, hogy egyszer s mindenkorra lezárom ezt a viszályt, és veszek egy vezeték nélküli, bluetoothos darabot! Hosszas szemezés után ki is néztem magamnak a borsosabb árú Nokia BH–505-t. Egy deka kábele sincs, adnak hozzá három különböző méretű fülpárnát, és még telefonálni is tudok vele, ha úgy adódik. Szerencsére nem merten próba nélkül megvenni; megkértem az eladót, hadd próbáljam fel. Viszonylag könnyen belement a dologba, és fél perc múlva már ott ugráltam, topogtam a bolt közepén a fejhallgatóval.
Sajnos azonban úgy tűnik, a készülék fejlesztésénél az alien sakkválogatottat kérték fel fókuszcsoportnak. Ugyanis a fejpánt hátsó része – ahol a készülék motorja található – nem állítható, így egy normális koponya méretű humanoidok esetében úgy két centire eláll a fejtől. Ami persze nem gond, ha szeretjük, hogy futás közben valami ritmikusan ütögeti a tarkónkat. Sajnos csak most, a cikk írása közben találtam rá a Jabra Sport Headsetre. Az ára elég cudar, viszont ránézésre elég jónak tűnik. (Szívesen tesztelnénk!)
Így a választásom végül a Sony MDR–AS41EX modelljére esett. Adnak hozzá több különböző méretű, cserélhető fülkampót és fülillesztéket is, ami nagyon jó. Van hozzá kis tároló doboz, nem gubancolódik össze, ha épp nem használom. Egy középtávon elhelyezett toldónak köszönhetően pedig rövidebbre vagy hosszabbra szabhatom a kábelt, és van egy csíptető is, amivel a ruhámhoz rögzíthetem, így nem akadok bele … annyit. És a basszus is lehetne kicsit combosabb!
Tehát, a tökéletes sportfejhallgató megtalálása még várat magára, de ígérem, ha meglesz, szólok…
Utóirat
Na, eredetileg idáig tartott a cikk, aztán jött Totyi, a fotósunk, és megmutatta nekem az ő Motorola S9 HD vezeték nélküli fejhallgatóját. A kialakítása nagyon hasonló az alien-típusú Nokia headsethez, de az egész sokkal feszesebb, szinte egyáltalán nem lötyög, és bitangul szól. Igaz, ezt a típust már nem lehet kapni, de helyette már van S10, sőt S11 is (bár ehhez meg itthon nem lehet hozzájutni).
Lehet, hogy megtaláltam az igazit?!
(Fotó: Tóth István)