Nagy vállalás volt, de úgy tűnik, megérte lepötyögni azt az 1,3 millió karaktert. Egy lazán sztorizgatós, igencsak részletgazdag kiadványról van szó, amit már az első sorok után sem lehet letenni, mert szinte eteti magát egymást követő történeteivel klubokról, sportági nagyságokról, elfeledett vagy épp örök érvényű hősökről, kitörölhetetlen emlékű gólokról, a semmihez sem hasonlítható olaszos szenvedélyről. Az újságíróként és tévés szakértőként ismert szerzővel, Mártha Bencével beszélgettünk még a könyvbemutató előtt a frissen megjelent Nem futball, calcio!-ról.

A majd négy évig formálódó – és kizárólag webshopon keresztül megvásárolható – könyvet nagyjából úgy kell elképzelni, hogy az elején a szerző megfogja az olvasó kezét, és aztán együtt végigsétálnak az olasz foci, avagy a calcio százhúsz évén.

Mind stílusában, mind hangvételében olyan, mintha egy szurkoló mesélne a többi szurkolónak vidám, többségében pozitív kifutású, sok esetben idehaza alig vagy egyáltalán nem hallott történeteket.

Nagyon erősen magam is benne vagyok. Azt írom a bevezetőben, hogy azokat a dolgokat emelem ki a saját szemüvegemen keresztül, amiket én fontosnak érzek” – rakja le rögtön az alapokat Mártha Bence, akiről a legtöbben tudják, melyik csapatnak szurkol (akik nem, azok most meglepődhetnek: a Juventusnak).

– Egy év eleji posztban azt írtad, olyan lett, amilyet te is akartál és amilyet te tökéletesnek gondolsz. Számodra milyen a tökéletes olaszfocis könyv?

– Kicsit fellengzősen hangzik a tökéletes. Akkor lenne tökéletes, ha én is az volnék, de nem vagyok az, természetesen. A könyv is csak saját értelmezési tartományában mondható annak. Sikerült megvalósítanom azt az elképzelést, ami a fejemben volt, amikor elkezdtem rajta dolgozni. Semmivel nem alkudtam meg, mindent pont úgy csináltam, ahogy szerettem volna. Még akkor is igaz ez, ha tudtam, ötször annyi idő lesz majd, minden bonyolódik, és sokkal drágábbra jönnek ki a költségei. Kiváló szerkesztő gondozta, és ügyes grafikust találtam hozzá. Hogy John Hammondot idézzem a Jurassic Park-ból:

nem spóroltam semmin!

Amikor a megannyi másik munkám mellett leültem a könyvvel foglalkozni, végig az lebegett a szemem előtt, hogy ha egyszer kész leszek vele, akkor elmondhassam, olyan lett, amilyet akartam. És olyan lett.

– Ebből kiindulva nem valószínű, hogy a Fura farm című filmben bolondozó Chevy Chase, vagy az Igazából szerelem-ben látott Colin Firth karakterének munkafolyamatát követted azzal, hogy leköltöztél vidékre, és egész nap csak az írógépet csattogtattad. Hogyan lehetett az újságírói munkával összeegyeztetni a könyvírást?

– Nagyon nehezen. Képzeld azt, hogy írsz egy könyvet, és hirtelen rábukkansz arra, hogy a ’85-ös Veronának valójában az összes bajnoki meccsét meg tudod nézni…

– Hol?

– Sok kiadványt, többségében e-bookot vettem meg forrásként, és pont a Veronához találtam egy iszonyú jót – aminek végül egy gondolatnyi hasznát se vettem. Maga a könyv amúgy nagy királyság: egy focibolond brit egyetemi tanár elköltözött egy Verona mellett faluba, majd annyira rágerjedt a Hellasra, hogy a kétezres évek elején a csapat valamennyi idegenbeli meccsére elutazott a helyi ultrákkal, aztán megírta az élményeit. Váltottam vele pár szívhez szóló levelet, és ő irányított el egy sráchoz, aki felvett egy többségében idősebb Verona-szurkolókból álló Facebook-csoportba. Ők nagyon sokat segítettek. Ezért is haladtam ilyen lassan vele, mert addig kutattam, amíg meg nem néztem a Fiorentina BEK-döntőjét a Real Madrid ellen, ami ugye a második BEK-kiírás volt. Vettem még hozzáférést az ANSA olasz hírügynökség archívumához, ott szintén találtam pár érdekes felvételt, még úgy is, hogy maximum csak én lettem több velük, a könyv nem. Nem tudok rendesen olaszul, ezért használtam az időközben rohamosan fejlődött fordítóprogramokat is – ha folyékonyan beszélném a nyelvet, valószínűleg még jobb lenne a végeredmény.

Az írói folyamat során végig az a gondolat kóborolt a fejemben – kicsit lekicsinyelve saját magamat –, hogy hogyan veszem én a bátorságot egy ilyen könyv megírásához?! Pontosan ezért folyamatosan dolgozott bennem egyfajta szorgalom, hogy megfeleljek a saját igényeimnek és az olvasók elvárásainak. Úgy éreztem, megvan a tudásom egy ekkora kaliberű könyvhöz.

Akik eddig olvasták és mondjuk nem érdeklődnek mélységében az olasz futball iránt, azok szerint igazából a stílus maga a termék.

Biztos keveseket izgat fel alapból a Bologna, de azt mondták, annyira jól van megírva a klubról szóló fejezet, hogy még az is érdekes tud lenni. Ez egyfelől jóleső dicséret, másrészről komoly megerősítés.

– Aki követi az olasz focit, az elmúlt években biztosan találkozott a neveddel, történjen az tévében, podcastben, blogon vagy újságban. De mikor kattant be, hogy neked könyvet is kell írnod?

– Kiderül a legelső oldalon…(nevet). 2020 tavaszán beütött a Covid, leállt a futballélet, leállt minden. Gyakorlatilag elvonási tüneteket produkáltam. Épp egy cikket pötyögtem otthon, amikor a feleségem, Melcsi felém fordult, majd megkérdezte: miért nem írsz könyvet az olasz fociról? Konkrétan így kezdődött. Korábban jelent meg posztsorozatom a Nou San Trafford blogon Nem futball, calcio! címen, és már akkor eszembe jutott, hogy egyszer kibővítem ezeket az írásokat, és könyv, hírlevél vagy valamilyen más formában lesz belőle valami. A járvány alatt azt sem tudtuk, mi történik, nem mehettünk az utcára se, gondoltam, annyi minden van a fejemben, hogy majd két hónap alatt összedobom. Hát, nem így lett! A Genoáról szóló első fejezet például három évig íródott.

A könyv egy időegyenest követ, de úgy épülnek fel benne a fejezetek, hogy mindegyik középpontjában van kiemelt téma, általában egyes klubok aranykora.

Viszont akadnak ugrálások is, elvégre például az Inter esetében képtelenség kikerülni a Mourinho-féle brigádot, ami már bőven kortárs időszak, plusz kellenek bele személyes élmények is. Többek között ezért tartott ilyen sokáig, mert mindenhez hozzáolvastam ezt-azt, és útközben gyakran találtam olyan morzsákat, ami beleillettek egy-egy fejezet gondolatiságába. Ha az összes elolvasott anyag tíz százaléka bekerült a könyvbe, akkor sokat mondok. Főleg úgy, hogy egy hatszáz oldalas könyvről beszélünk.

– Nem titok, szinte egyedül felügyelted a teljes megvalósítást a nyomtatástól a marketingig. Direkt alakult ez így?

– Ha az első pillanattól kezdve azt akarod, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnéd, akkor mindent neked kell csinálnod, vagy meg kell találnod a megfelelő embereket bizonyos részfeladatokra. Esetleg megfizetsz valakit, akiknek ez a munkája. Ezekre nem volt keretem, illetve nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyen ember. Kicsit amolyan önmegvalósító projekt ez. Nem hiszem, hogy valaha fogok még ezenkívül könyvet írni.

– Ha a calcio nem futball, akkor mi?

– Egy olyan jelenséghalmaz, amiről nem tudom elképzelni, hogy bárhol máshol is megvan. Most valószínűleg butaságot mondok, mert Spanyolországban is hasonlót tapasztalni, hiszen ez a két ország sok mindenben párhuzamba vonható egymással. Mindkettőt annyiféle ember lakja és azok annyira különböznek egymástól, hogy néha még a közös beszélt nyelvük sem egyezik. Egyes durva nyelvjárásokat alig értenek a többiek; ha egy nápolyi a saját „nyelvén” elkezd beszélni egy szárddal, abból gyorsan bunyó lesz (nevet). Ebből a szempontból megegyező a szitu a spanyolok esetében a katalánokkal, az andalúzokkal, meg a baszkokkal, és valószínűleg ott is megvan a futballnak ez a fajta kulturális leképeződése a társadalomra, ami egyébként a könyv fontos része.

Erre reflektálva többen jelezték nekem a nem fekete öves futballrajongók közül, hogy milyen szuper sztorik ezek, mert akit nem érdekel a foci, az is talál benne érdekességet.

Mondok egyet, vagy inkább kettőt: a két kedvenc fejezetemet. Az egyik a Cagliariról szól, ami nem azért kapott saját szekciót, mert a szardíniai csapat megnyerte a bajnokságot, hanem mert különleges dolognak számított, hogy az elmaradott, szakadt, börtönszigetnek csúfolt szigetecske gyakorlatilag úgy nyert bebocsátást az olasz egységbe, hogy egyszer csak lett egy futballklubja. Persze az a fejezet a focira épül, megéneklem benne a legendás Gigi Rivát, de nagyon szívhez szóló az egész történet. A másik meg a Verona, de nem a Maradona Napoliját, vagy a Trapattoni-irányította Juvét megelőző 1985-os csoda-bajnokcsapatról, hanem annak szurkolóiról szól. A szociokulturális vetület kap főszerepet benne: kiderül, hogy a fenébe alakul ki Észak-Olaszország egyik meseszép ékszerdobozában egy ilyen xenofób, szélsőjobbos góc.

– Mondhatjuk, hogy inkább a negyven pluszos korosztályhoz szólsz, akik nagyrészt vagy részben az olasz labdarúgással nőttek föl?

– Mondhatjuk, mert ők még vesznek és olvasnak papírra nyomott könyvet. Többen megmosolyogtak, amiért a 2020-as években én könyvet akarok írni, ám egy kedves barátom szerint azért lehet életképes a dolog, mert az olasz futball mai rajongói legfőképp a nyolcvanas, kilencvenes években szerettek ebbe bele, ez a korosztály tőkeerősebb, és megvan az a kulturális igénye, hogy elolvasson valamiről egy könyvet. De ha csak száz darabot vesznek meg belőle, akkor sem fogom bánni, hogy megírtam.

(Fotó: a szerző)

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Harmincegy éve nő vezeti Budapest legnépszerűbb, sokat látott sztriptízbárját – A nagy Marilyn-sztori a Playeren

Hátrányban volt, de a hosszabbításban nyert Portugália

Óriási török gólok az Eb-n

További cikkeink a témában