Manapság végtelen a választék a fitneszeszközök között, az eligazodást segítendő számtalan weboldal szakosodott egy-egy sportágra. A futás sem kivétel ez alól, az edzést segítő mobilos alkalmazások, órák, pulzusmérők, csuklópántok közül nem könnyű feladat kiválasztani a legjobbat. Egy appot manapság ingyen letölthetünk a telefonunkra, de milyen lehetőségei vannak annak, aki valami komoly alkalmazásra vágyik, és akár fizetni is hajlandó érte? A Nike megoldása viszonylag olcsó – de vajon megéri az árát?

Az első lépés

2006. május 20-a után a hezitáló futóknak nem maradt sok mentségük, ugyanis a maguk nemében már akkor is a világelsők között tanyázó cégek – a Nike és az Apple – összefogásának eredményeképp bemutatták az azóta is töretlenül sikeres Nike+ szenzort. Egy cédéméretű, piros-fehér csomagban tették elérhetővé a cipőbe helyezhető érzékelőt, és az iPod Nano 30 pines csatlakozójába dugható, apró fehér vevőegységet, amelyek segítségével az edzés és a zene szervesen összekapcsolódott. Ez a szett változatlan formában kapható a mai napig.

A Sportbandet 2008-ban mutatták be – amely egy karóra, és lényegében azt a szerepet tölti be, mint az iPod kijelzője –, majd jöttek az újabb Apple-eszközök, amelyekhez már nem kellett a vevőegység, mert képesek voltak a szenzor jelének fogadására. Az iPhone-okra 2010 óta elérhető GPS-es alkalmazás mutatja az útvonalat, és a távot is méterre pontosan méri, illetve olyan pulzusmérő pánt is kapható, amely képes együttműködni a rendszerrel, és tovább pontosítja az edzés során mért adatokat. Ezekhez minden esetben szükséges legalább a szenzor. A jelenleg elérhető termékek közül én a legegyszerűbbet, a Nike+iPod-szettet teszteltem.

Amire szükséged lesz

Ahhoz, hogy működjön a szett, először is kell egy Nike+ cipő, amelynek a talpbetétjét kivéve egy kis üreget találunk – ide kell berakni a (találóan) futópálya alakú szenzort. Továbbá természetesen szükséges hozzá a zenét és az alkalmazást biztosító iPod; én egy régebbi, negyedik generációs Nanóval indultam neki, amelyhez a vevőegység is szükséges, de akinek újabb van, elég a szenzort beszereznie. Igen, tudom, tél van, de arról már írtunk, hogy a mozgás ellen ez miért nem lehet kifogás.

Múkodj!

A csip a cipőben, a vevőegység bedugva és bekalibrálva, a futáshoz összeállított playlist feltöltve, réteges öltözet pipa, irány a Nike+iPod menüpont! Itt annyi a dolgom, hogy kiválasszam, milyen típusú edzéssel akarom magamat kínozni – a távolság, az idő, vagy az elégetett kalóriamennyiség határát lehet beállítani az egyszerű felépítésű menüpont segítségével.

Az első pár lépés után már meg is találja a cipőt a lejátszó, és egy kellemes női hang (ami lehet férfi is, ha úgy akarjuk) bemondja, hogy szabad a pálya, én pedig neki is ugrok Kanye West segítségével, és becsülettel lefutom a háromnegyed órát. Eközben a női hang ötpercenként a fülemre mondja, hogy mennyi idő telt el, és ha a középső gombot megnyomom, akkor minden elérhető infót közöl: hány perc alatt futok egy kilométert az aktuális tempómmal, milyen messzire jutottam, és hogy mennyi idő van még a célig. Amennyiben lankadna a sebesség, egy előre kiválasztott, lehetőleg pörgős Power Songgal lehet egy kicsit ráhajtani. Az edzés végén kapom a gratulációt is, és edző né' szól, hogy leállíthatom a mérést a menü gombbal.

Ezzel a dolognak még koránt sincs vége: a motivációt javarészt a Nike oldalán elérhető szoftver biztosítja, ahova a géphez csatlakoztatás pillanatában feltölti az eredményt az iTunes. Rendkívül látványos a felület, amelyen követhetjük a futásainkat, különböző célokat tűzhetünk ki magunk elé, megoszthatjuk a Facebookon és Twitteren, illetve összemérhetjük teljesítményünket barátainkkal – az olyan statisztika-fetisisztáknak, mint én, ez maga a Kánaán.

Mégis minek?

Zenével futni nyilván jobb, mint a saját lihegésünket hallgatni egy órán keresztül, sőt valaki a mozgáshoz különböző beszélgetős műsorokra esküszik, emellé viszont egy pontos adatokat biztosító és azokat folyamatosan rögzítő asszisztens megadja azt az érzést, hogy minden lépésünknek van értelme. Utólag visszanézni a futás telemetriáját egy kicsit olyan, mintha az ember egy személyben lenne Fernando Alonso és az ő Ferrari F2012-je. És a versenymérnöke. Nem azt mondom, hogy egyből rohanj az ehhez szükséges legújabb felszerelést megvenni, de akinek van futócipője (nem feltétlenül kell Nike), illetve egy iPod is van a keze ügyében, annak érdemes beruháznia az 5490 forintos szenzorra.

Kell egy kis idő, mire beépül az ember heti/napi rutinjába, de néha óhatatlanul kimarad egy-egy alkalom. Ez a zene–szenzor–statisztika-trió képes ezeket a lyukakat betömi a naptárban, a hiányzó motivációt legalábbis képes megadni, mert remekül működik, nem macerás és tényleg hasznos.

Útravalóul

• Egy jó minőségű futócipő ezer kilométer körüli távig használható, utána a talp elveszti a rugalmasságát, és káros lehet a lábad számára.
• A szenzorban külön akkumulátor van. Amikor nem használod, automatikusan alvó üzemmódba helyezi magát. Körülbelül ezer órán át képes működni, utána cserélni kell.
• Az első futás előtt érdemes bekalibrálni a szenzort egy ismert távolságon (például egy 400 méteres futópályán), mert alapesetben az átlagos lépéstávolság szerint méri a távot. Tapasztalatom szerint enélkül is viszonylag pontosan működik.
• Nem kizárólag Nike+ cipővel lehet használni a szenzort, előfordult már, hogy valaki egy lyukat vágott a cipő belső talpába és oda tette a csipet. Egyesek szerint egy speciális tasakkal is működőképes.
• Futáshoz ne használj drága fülhallgatót, mert a testedből áramló hő és a külső hőmérséklet különbségéből adódóan a pára lecsapódik rajta, és lassan, de biztosan tönkreteszi.