2016 van, időszerű ennek megfelelően gondolkodnunk. 1955-ben még egy nőknek szóló kézikönyv felhívta az asszonyok figyelmét, hogy amikor a férjük hazaér este, melegen mosolyogjanak rá, mutassák ki őszinte vágyukat, hogy teljesíthessék kívánságát, hallgassák figyelmesen, és csak utána beszéljenek, hiszen a férfinek biztosan fontosabb dolgok járnak a fejében, mint a nőnek, aki felé elvárás, hogy ne zavarja, ne panaszkodjon.

Ma viszont már nem kérdőjelezzük meg, hogy a nők is közel egyenrangúak. Egyetértek, hogy nem csak a konyhában, hanem például a sportban is érvényesülhessenek, akár még különböző versenyeken is indulhassanak. De legalább magunkhoz legyünk őszinték: a focit például alapvetően férfiak játsszák. Nem azt mondom, hogy a nők akkor ne is focizzanak, adjunk nekik labdát, ha ők is rugdosnák kicsit, csak ne felejtsük el, hogy Puskás is Öcsi volt, nem Hugi. Ha józanul nézzük, az is túlzás, hogy egy olimpia van férfiaknak és nőknek. Úgyis a férfiak az erősebbek és a gyorsabbak, ettől még rendezhetnek női számokat, csak nem kéne keverni. Kellene két hét rendes olimpia férfiaknak, aztán levezetésként egy hét a nőknek. Ha ügyesek, és érmet szereznek, kapják meg a férfiaknak járó állami jutalom felét.

Ki ez az idióta? – remélem, valami hasonló kérdés vetődött fel az előző bekezdést olvasva. És a legkevésbé sem azért, mert a versenyzőnők nélkül tizenöt helyett csak öt érmet nyertünk volna például Rióban. Normális embernek nem juthat eszébe, hogy a nőket azért, mert biológiai okokból tényleg gyengébbek, a férfiak után kellene helyezni akár olimpiarendezési, akár javadalmazási szempontból.

Ki mondaná erre azt, hogy szép-szép, amit Katinka csinált, de hát…?

Ha a fenti ostoba eszmefuttatáshoz hasonlóan belekezdenék, hogy természetesen egy sérült ember is ember, rendben, csináljunk nekik is valami olimpiához hasonló versenyt, hadd örüljenek, adjunk némi zsebpénzt a felkészülésükre, ha pedig ügyesek, akkor legyünk jó fejek, és kapjanak valamennyi jutalmat is, mondjuk feleannyit, mint az épek, remélhetőleg hasonló hurrogást váltanék ki. Most viszont tényleg legyünk őszinték magunkhoz: ez a helyzet.

A rendes olimpiai után van a paralimpia, ami olimpia, de azért mégsem teljesen, nem véletlenül hiányzik az o betű. Hiába volt a paralimpia megnyitója is látványos és megható, a rióiak jó része azt sem tudta, hogy van ott még valami esemény az olimpiát követő hetekben is. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke a megnyitó idején temetésen volt, és mivel úgyis csak a megnyitón és az első napon lett volna a helyszínen, ezért aztán a teljes paralimpiát kihagyta; az tehát fel sem vetődött, hogy négyévenként másfél hetet áldozzon a sérültek versenyére is. Arról sem tudunk, hogy bármelyik magyar közjogi méltóság ott lett volna valamelyik magyar érdekeltségű paralimpiai futamon, a 2024-es olimpiai (és paralimpiai, csak ezt nem emlegetjük annyira) pályázatunkat népszerűsítő, és sportoló-szurkolói találkozói pontként működő riói Magyar Házat pedig bezártuk az olimpiai végén, a paralimpia előtt.

Az elmúlt négy évben egyébként a paralimpikonjainkról nem is hallottunk volna, ha a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökéről, Gömöri Zsoltról nem derül ki, hogy bár maga mondta, a paralimpikonok egy része az edzőtáboron kívül legfeljebb párizsis zsömlét vagy egy pár virslit tud venni magának, – a vád szerint – tizenötmilliót sikkasztott, és már megválasztásának napján elintézte, hogy a bizottság kifizesse az ő lakásának a végtörlesztését. Közben volt olyan külföldi verseny, ahol a szűkös anyagi lehetőségekre hivatkozva egy olcsó külvárosi motelben foglaltak szállást a parasportolóknak, ahonnan alig tudtak kerekesszékkel bejutni a városba, és előfordult, hogy az edzők adták oda a saját ételüket a versenyzőknek, mert nem kaptak eleget.

Gömöri nagy nehezen lemondott, most szabadlábon védekezik. A csöbör után a vödör az addigi alelnök, Deutsch Tamás lett ideiglenesen, aki megvédte elődjét, majd levezette, hogy az egyenjogú az nem egyenlő, rossz volt az a korábbi gyakorlat, amely ugyanannyival jutalmazott olimpikont és paralimpikont, és az lenne a „normális megközelítés”, ha egy parasportoló az ép juttatásának a hetven százalékát kapná. Azóta új elnököt választottak, Szabó Lászlót, de az állami jutalom továbbra is csak az olimpiai sportolóknak járó összeg fele, aminek okát Rétvári államtitkár olyan magabiztosan magyarázta meg, hogy valószínűleg egy darabig nem is lesz változás.

Az ókori olimpián sem voltak sérült sportolók – lehetne érvelni. Ahogyan nők sem indulhattak még akkor, és milyen jó, hogy nem szolgaian ragaszkodunk a hagyományokhoz, hanem az értékes alapelveket kiegészítjük a mai, fejlettebbként emlegetett társadalmunk normáival, és teljesen egyenrangúként kezeljük a testi adottságaikat illetően a férfiakhoz képest – a sport vonatkozásában – hátrányos helyzetű, emberként viszont egyenrangú nőket. A testi adottságukat illetően hátrányos helyzetű parasportolóknak meg rendezünk valami olimpiaszerűt, félgőzzel.

Ha eddig azt hitted, létezik a lehetetlen, nézd meg ezeket a képeket a paralimpiáról

Kisebb a médiaértékük – folytathatnánk, ami szintén igaz, még ha tárgyiasítja is az embereket, de hát ilyen értelemben a sportoló is termék, akit és akivel el kell adni (Hosszú Katinka és Shane Tusup ebben is profi). A cégek általában jó kiállású, sikeres, vonzó embereket akarnak szerepeltetni a reklámjaikban (vagyis anyagilag támogatni őket), és az már sokaknak nem jön át, hogy ez nem feltétlenül azon múlik, áll-e az az ember a plakáton, vagy például kerekesszékben ül. A médiaérték növelésére, a sportolók – médiaszempontból értett – felépítésére, szereplések szervezésére elvileg ugye van egy apparátus, aminek ez is feladata volna: a Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB). Nem lehet abból leképezni a teljesítményüket, hogy hány közleményt, tájékoztatót, érdekes hírt küldenek a Player központi címére vagy sportrovatának, de azért valamit jelez talán, hogy nullát. Csak összehasonlításképp: a hétvégi Nemzeti Vágta kapcsán az esemény sajtósától huszonötöt kaptunk.

A paralimpikonok problémái nem a szponzorszerzéssel kezdődnek, hanem azzal, hogy eljussanak edzeni. Ezt nemcsak fizikai akadályok nehezítik, hanem Magyarországon az is, hogy jó részük nyolcórás állásban dolgozik, és mellékesen próbál a világ legjobbjai közé kerülni a sportágában. Mások és saját maguk mellett nekik olyan hátrányt is le kell győzniük, ami a sérült, nem sportoló embereknek is hatalmas feladat, és sajnos sokuknak nem is sikerül.

(Rióban a látássérültek 1500 méteres síkfutásának negyedik helyezettje aranyat nyert volna az épek között az idejével), hanem embertelen is, és vagy a teljes tájékozatlanságot, vagy a teljes érzéketlenséget mutatja.

Nincs kéz, nincs csoki – mondja az apa a kisfiának a morbid viccben. Ne gondoljuk már, hogy rendben vagyunk, ha kockacukrot teszünk a szájába.

(Nyitókép: az aranyérmes Tóth Tamás az S9-es kategória 100 méteres hátúszásának eredményhirdetésén a riói paralimpián az Olimpiai Uszodában 2016. szeptember 16-án. Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI)