Kis kedvcsináló a hétvégén újrainduló német focihoz.

Nemcsak zenében, öltözködésben vagy akciófilmekben volt – khm, mondjuk úgy – rendhagyó a kilencvenes évek, hanem labdarúgásban is. Lassabban folyt a játék, keményebben csattantak a belépők, a focisták buggyos szettben, mai szemmel vállalhatatlan frizurával, olykor fülbevalóval és villódzó aranyfuksszal a nyakukban közlekedtek a gyepen.

Mindezek kvintesszenciáját a német Bundesliga jelentette, ahol az egy négyzetméterre eső bajuszok száma a legnagyobb volt Európában, egy átlag játékos semmivel sem nézett ki másként, mint egy nyaranta két hétre Siófokra lakóautózó német turista.

Az edzők susogós melegítőben ültek a kispadon (vagy éppenséggel egy műanyag kerti széken a pálya mellett), amit a tél közeledtével városligeti mutogatós szatírkabátra cseréltek, a tribünön pöffeszkedő klubelnökök szivarfüstbe burkolózva vegyültek a nép között. A rozoga stadionokban hetente születtek kultikus figurák és megható, netán meghökkentő történetek, az egész évtizednek egy olyan megfoghatatlan bája volt, ami bizonyosan soha nem tér vissza már.

Az alábbiakban felidézzük a kilencvenes évek német futballjának tíz emlékezetes pillanatát.

Gól volt, gól nem volt

A Bundesliga addigi történetének legsúlyosabb játékvezetői hibáját láthatta a müncheni Olimpiai Stadion 63 ezer nézője a Bayern–Nürnbergen 1994. április 25-én. Az aranyéremre hajtó hazai kirakatcsapat már az első percekben a saját 16-osa elé szorította a vendégeket, ám a válogatott Andreas Köpke bedeszkázta a kaput. Aztán a 24. percben furcsa dolog történt. Egy Bayern-szöglet után Köpke és Thomas Helmer csatázott a labdáért, amit a kapus a gólvonal előtt a müncheni bekk lábára pöccintett, ahonnan az a kapufa tövénél az alapvonalon túlra pattant, Köpke pedig a hálóban kötött ki. Hans-Joachim Osmers játékvezető általános megdöbbenésre mégis gólt ítélt.

Az érthetően felzaklatott állapotba került nürnbergiek magukból kikelve tiltakoztak, ám a bíró – a tömegjelenetek miatt az akcióból keveset észlelő asszisztensére támaszkodva – középre mutatott. A vendégek lenyugtatását követően a meccs végül folytatódott, a Bayern nagy nehezen, a szellemgólnak is hála 2–1-re nyert.

Akkoriban még kommentálták a játékvezetők a saját ítéleteiket, az esetnél rossz szögben álló Osmers spori így próbálta magyarázni a történelmi tévedését:

„A játékvezető dönt arról, hogy gól volt, vagy sem. A partjelző a bíró segítőtársa, én az ő segítségét igénybe véve, az alapján döntöttem, és emellett kitartok.”

Természetesen előkerült a fantomgól szerzője is, miután megmutatták neki a tv-felvételeket:

Én már csak akkor láttam a labdát, amikor az az alapvonalon túlra került, ezért nem is szólhattam volna akkor a bírónak, hogy tényleg nem volt gól” – védekezett Helmer. Az összefoglalót látva a müncheniek edzője, Franz Beckenbauer kijelentette, hogy a labda nem volt benn a kapuban, a vendégcsapat kapusa ellenben hírből sem ismerve a pc fogalmát, nem finomkodott:

„Egy vak partjelző dönti el a bajnokságot!” – háborgott Köpke.

Jablonski asszisztens előbb a pályát, aztán később a stadiont is csak a biztonsági erők kíséretében tudta elhagyni, de a hazatérését követően sem csillapodtak az indulatok: szünet nélkül csengett a telefonja, idegenek szidalmazták őt és a családját. Másnap a Nürnberg vezetősége bejelentette, hogy óvást nyújt be a szövetségnél és a találkozó újrajátszását követeli. A DFB helyt adott a kérelemnek: a mérkőzést május 3-án megismételték, melyen a Bayern München 5–0-ra győzött. Helmer nem talált be.

Trapattoni felrobban

Ha egy talján nyilvánosan kiborul, az általában sutba dobott önmegtartóztatással, heves gesztikulálásokkal és gejzírként feltörő érzelmekkel jár. 1998. március 10-én minden idők egyik legszórakoztatóbb sajtókonferenciáján forrongó vulkánból kirobbanó lávaként ömlöttek a kritikus szavak Giovanni Trapattoniból. A Bayern München edzőjének a Schalke 04-től elszenvedett egygólos vereség után lett elege – nemcsak a játékosaiból, hanem a csapata produkcióját előszeretettel mószeroló újságírókból is.

Kezdésként Trap mester a defenzív futballját kritizáló szakíróknak bökött oda, mondván „nincs még egy német csapat, amelyik olyan támadófocit tolna, mint a Bayern”, majd ezt nyomatékosítva megnevezte az általa a kezdőbe jelölt csatárokat is.

Miután kiosztotta a zsurnalisztákat, saját játékosai következtek. Előbb még csak ököllel gyengéden az asztalt csapkodva magyarázta el, hogy tudja, mik a feladatai, majd egymás után szedte elő a szerinte gyenge teljesítményt nyújtó spílereit; leszámolt Mario Baslerrel, Mehmet Schollal és Thomas Strunzzal, üres üvegekhez hasonlítva őket, majd a kabarétréfákban látott, lángoló tekintetű Balázs Pétert idézően, olykor el-elcsukló hangon, rövid hatásszüneteket tartva fagyasztotta meg a levegőt a teremben.

Reszkettek a falak és zengett az egész médiaszoba a rögtönzött sajtótájékoztatón, amikor már az egyre hangosabban ordítozó 58 éves edzőfejedelem olaszos német akcentussal és nyelvtanilag helytelen mondatokkal alázta játékosait.

A legtöbbet Thomas Strunz kapta: „Mit akar ez a Strunz? Két év óta állandóan sérült, mindössze tíz meccsen szerepelt!” – toporzékolt Trapattoni, majd miután végzett, összerázta a papírjait és az elhíresült Ich habe fertig (Kész vagyok) mondattal lezártnak tekintette az alig háromperces sajtóeseményt. Kérdezni nem lehetett. Talán jobb is.

Történelmi, de jogtalan kapusgól

Amikor egy kapus gólt szerez, kitágulnak a pupillák, hangosabbak a gólörömök. 1997. december 19-én a Bundesliga addigi 35 évében először fordult elő, hogy akciógólt írtak fel egy kapus neve mellé. Az illető ki más is lehetett volna, mint a kissé zizzent Jens Lehmann. A Schalke nehéz esetnek elkönyvelt 1-ese a 93. percben vette be kollégája kapuját, beállítva a Bajnokok Ligája-győztes Dortmund és az UEFA-kupa címvédő kékek Ruhr-vidéki szuperderbijének 2–2-es végeredményét.

A saját nevelésű fenegyerek amolyan lesz, ami lesz alapon ment előre a gyűlölt rivális elleni mérkőzés utolsó pillanataiban és a szöglet után az Andreas Möller fején megcsúszott labdát az ötösről a hálóba stukkolta. Más kérdés, hogy a történelmi találatot megelőző szöglet megítélésénél tévedett a partjelző, mert a labda Schalke-játékos lábáról jutott túl az alapvonalon, de ha ez nem lenne elég, Lehmann még lesen is állt a gól előtt.

A dortmundiak majd’ felnyársalták a játékvezetőt, Gerd Niebaum elnök szerint két pontot vett el tőlük a bíró és ezzel tönkretette a csapat békés, kiegyensúlyozott karácsonyát. A főhős persze repdesett a boldogságtól: „Ha két gólt kapok, általában rossz a lelkiismeretem, de most madarat lehetne velem fogatni” – mondta Lehmann, aki egyébként két évvel korábban 11-esből szerzett már gólt a Bundesligában, és aki egy rövid milánói kitérő beiktatásával két esztendővel később átigazolt a Dortmundba…

Újoncként bajnokságot nyer a Kaiserslautern

1963 óta hívják Bundesligának a német bajnokságot, de egészen 1998-ig kellett várni arra, hogy egy frissen feljutott csapat kaparintsa meg a salátástálat. A topligákra nem jellemző, gyakorlatilag példa nélküli eset nagyrészt Otto Rehhagelnek köszönhető, aki a világverőnek jóindulattal sem mondható kerettel szállította az aranyat. Mert hát valljuk be, Andreas Reinke, Harry Koch, Andreas Buck, Marco Reich vagy Jürgen Rische neve láttán nem kaptak idegrángást az ellenfelek, az összeszedett, lelkes és eredményes futballt bemutató, kiegyensúlyozottan teljesítő ’Lautern mégis meg tudta előzni a nyomást ezúttal kezelni képtelen Bayernt.

A szezon előtt morálisan megroggyant gárdát hamar összerántotta Rehhagel és elsősorban remekül megszervezett védekezésére építve tudta bevasalni a bajnoki címet. A stabil három védő előtt a pazar szezont lehozott Sforza szedte össze a labdákat, míg Buck, Wagner, Ratinho és Hrisztov elképesztően sokat dolgozva tett irdatlan mennyiségű munkát a közösbe. Elöl az élete szezonját futó Olaf Marschall (21 találat) és Rische (11) csatárkettőse pedig sorra szállította a gólokat.

A klub negyedik elsősége volt ez 1951, 1953 és 1991 után, amiből nagy örömünkre két magyar játékos is kivette a részét: a kapus Szűcs Lajos, és a védő Hrutka János egyaránt három-három mérkőzésen izzadta át a vörös-fehér (Szűcs esetében a szürke-fekete) mezt.

Legyen tánc – Hát lett

Szepesi György annak idején a vízipólós Dömötört biztatta a tokiói olimpián, hogy lőjön már végre, Klaus Toppmöller 1993. augusztus 31-én az ellenfél védőit elszédítő Augustine Jay-Jay Okochához fohászkodott. Az addig ismeretlen rongylábú nigériai az Eintracht Frankfurt–Karlsruhe bajnokin prezentált kilenc másodperces performanszával rúgta be a világhírnév ajtaját.

A labdával bemutatott koreográfiája így nézett ki: egyet jobbra, egyet balra, egyet előre, kettőt hátra, sasszézás oldalra, majd még egyszer ugyanez, visszafelé. Hiába szólította fel közben kapura lövésre az edzője, ő csak azután vágta be a labdát a megdermedt Oliver Kahn hálójába, hogy öt védőt berántott a ringlispilbe. Statisztikusok szerint a húszesztendős cselművész huszonhárom lépést tett meg a büntetőterületen belül a 3–1-es végeredményt beállító befejező lövésig.

A német sajtó a harminc évre visszatekintő Bundesliga legszenzációsabb góljának minősítette a mutatványt,

mely után Okocha a lelátó felé vágtázott, lekapta magáról a mezét és úgy pörgette-forgatta a feje fölött, mint egy elszabadult helikopter a propellerét. A neves Helmut Krug játékvezető megfeledkezve a túlzott gólörömre vonatkozó szabályokról, nem jutalmazta sárga lappal az újabb őrjítő táncba kezdő futballistát.

A kapott gól saját bevallása szerint évekig kísértette a legendás Oliver Kahnt: 23 esztendővel később egy Twitter-bejegyzésében azt írta, még mindig szédül, ha megnézi.

Összeáll a mágikus háromszög

A kilencvenes évek közepén Németországban még az is tudta, mit jelent ez a kifejezés, aki a SAT1 szombati összefoglalói helyett a Szerencsekerékhez készítette be a Hegyaljai ropogóst. A Stuttgartban összejött Balakov-Elber-Bobic triumvirátusról van szó, melynek tagjai hétről-hétre szállították a beszédtémát.

A Magische Dreieck, azaz a mágikus háromszög 1995. augusztus 11-én, a Gottlieb Daimler Stadionban az Uerdingen ellen futballozott először együtt egy harmatos 0–0-án. Akkor még nem sejtette senki, hogy a liga történetének egyik legkedveltebb hármasát látja.

Egy hónappal később, a Mönchengladbach kárára viszont szétcsapott a trió: a Vfb 5–0-ra nyert, a brazil Giovane Elber két gólt lőtt és egy gólpasszt adott, a német Fredi Bobic kétszer talált be, míg a bolgár Krasszimir Balakov egy góllal és három assziszttal iratkozott fel a lőlapra.

A tekinteteket fátyolossá változtató hármas tagjai között példátlan összhang alakult ki, úgy megértették egymást, mintha serdülőkoruk óta együtt játszottak volna. A csúcspont az 1996/97-es idényre datálódik, amikor a negyedik helyre befutott Stuttgart bámulatos támadófutballal a legtöbb gólt szerezte a Bundesligában: szám szerint 78-at, amiből a három delikvens 49-et vállalt.

Fájdalmas módon a Magische Dreiecket csupán 68 előadáson láthattuk együtt, ezeken a meccseken 89 gólt gereblyéztek össze;

a trióból Bobic (59/36) mutatója volt a legjobb, őt Elber (64/33) és Balakov (65/20) követte.

1997. június 14-én a berlini Olimpiai stadionban egy Cottbus elleni kupadöntőn varázsoltak közösen utoljára, Elber ugyanis a szezon vége előtt nem sokkal bejelentette, kilép a háromszögből és a Bayern Münchenbe igazol. A cottbusiakon kívül alighanem mindenki boldog volt, amiért trófeával búcsúzhatott el a barátaitól.

Rehhagel elcseréli magát

Kabaréba illő jelenetekkel irányította magára a figyelmet Otto Király 1998. szeptember 28-án. A nagy Rehhagel vagy nem volt tisztában az akkori szabályzattal, vagy a meccs hevében nem az ide vonatkozó paragrafusok kötötték le a gondolatait, de tény: kapitális hibát vétett.

A legendává nemesült edzőfejedelem a Kaiserslautern–Bochum 40. percében a horrorsérülést szenvedett Michael Schjönberg helyett Pascal Ojigwét cserélte be. Bár ne tette volna. A nigériai beküldésével ugyanis egyszerre négy, EU-n kívüli játékos (a két egyiptomi, Ramzy és Samir, a brazil Ratinho) tartózkodott a pályán a megengedett három helyett, Rehhagel tehát már Ojigwe fűre lépésének pillanatában elvesztette a meccset.

A kolosszális malőrre viszont csak percekkel később jött rá és igazán innentől fordul át bohózatba a történet.

Az egyik klubvezetőtől kapta az információt a végzetes tettről, úgyhogy meglehetősen gondterhelt ábrázattal, gyors megoldást keresve kapkodásba kezdett. Az oldalvonalhoz rendelte egyik légiósát, és amíg a közönség azt hitte, taktikai tanácsokat ad Hany Ramzynak, valójában arra kérte a középhátvédet, vesse be minden színészi képességét és játssza el, hogy megsérült. Másodpercek múlva Ramzy egy ártatlan szituációban megállt a félpályánál, lefeküdt a földre és elgyötört arccal olyan élethű kamuszenvedést adott elő, mint Sylvester Stallone a Rambóban, amikor késsel megműtötte magát helyi érzéstelenítés nélkül. Hatalmas műkínok közepette lebicegett a pályáról, de a tuti hatás kedvéért még egyszer a gyepre is lerogyott.

Mindeközben Rehhagel újra cserélt, de immáron biztosra ment és egy német játékossal helyettesítette az Emmy-díjra esélyes egyiptomit. A kispad felé közelítő sérültet hatalmas röhögéssel üdvözölte az időközben beavatott Michael Ballack, Ramzy pedig a performanszért gratuláló Szűcs Lajos mellé ülve annyira nem bírta már visszatartani a nevetést, hogy inkább a fejére húzta a mezét.

A megbocsáthatatlan tévedésre a Schjönberg nyomasztó sérülését követő sokkhatás lehetett a magyarázat, bár meglehetősen furcsának tűnik, hogy a stábból senkinek sem jutott eszébe időben figyelmeztetni az edzőt. Rehhagel végül elnézést kért a klubtól.

„Már a szünetben tudtuk, hogy a mérkőzés elveszett, a csapat ettől kezdve félgőzzel játszott“ – mondta a melegítős mester a kétgólos előnyről elbukott történelmi meccs után.

A Kaiserslauternben 25 év után győzelmet arató Bochum megkímélte a szövetséget a papírmunkától és nem óvott. Nem volt rá szükség.

Kahn agya elborul

A szőke üstökű kapus dühkitörései egy önálló toplistát is megtölthetnének, de 1999. április 3-án feltűnően rossz napja volt. A Dortmund–Bayern rangadón a szokásoknak megfelelően forró és ideges hangulatban játszottak a felek, érezni lehetett, hogy bármelyik pillanatban bárki robbanhat. És robbant is. Előbb a müncheni Kuffour, majd a dortmundi Reuter kapott piros lapot, aztán a sárga-fekete tábor jóvoltából folyamatosan provokált, pályára hajigált banánnal és húsvéti tojással köszöntött Kahn pillanatai következtek.

A két bekapott gól miatt zaklatott állapotban védő kapus a duplázó Heiko Herrlichhel történt kisebb kontaktot vette a szívére: eltorzult ábrázattal nekirontott, de a puszi és harapás között valahol félúton lévő mozdulatsorral szerencsére csak a nyaki artériáját vizsgálta meg. Herrlich gúnyosan befogta az orrát, talán arra utalva, hogy Kahn szájszaga nem éppen az alpesi erdők oxigéndús levegőjét idézi.

„Amikor odajött hozzám, és az orrát a nyakamhoz nyomta, meglepődtem. Nem harapott meg, mert nincs rajta lyuk” – mondta a szenvedő fél az eset után.

Nem ez volt azonban Kahn egyetlen indolens viselkedése, később egy lesen megállított Dortmund-támadásnál kung-fu rúgásokat idéző nyújtott lábbal rontott ki a kapujából, kis híján letarolva az ártatlanul pislogó Stephane Chapuisat-t. Mindkét esetet megúszta lap nélkül.

„Valóban, az agressziómat tekintve a karrierem csúcspontja volt ez a meccs, de valahogy jelezni akartam, hogy nem bírom tovább”

– nyilatkozta Kahn. Utóbbit vélhetően a folytonos provokációra értette.

Möller csal és nem bánja meg

Egy ország követelte Andreas Möller eltiltását 1995. április 13.-a után. Pedig a Dortmund sztárja nem törte ketté senkinek a karrierjét, nem adott el meccset sem, csak műesett egy hatalmasat. A Karlsruhe elleni meccs 75. percében fecskéket idéző kecses eleganciával repült be a vendégek tizenhatosára; a játékvezető megvette a produkciót és tizenegyessel honorálta a mutatványát, holott a karlsruhei Dirk Schuster egyértelműen nem ért hozzá.

A jogtalan büntetőből Michael Zorc egyenlített, aztán a Borussia megfordította az állást és megnyerte a mérkőzést. A tizenegyesnél Winfried Schäfer, a vendégek edzője vöröslő fejjel ordibálva rohangált a pálya szélén, gúnyosan megtapsolva Hamann sporttársat, de a lefújást követően sem tudott lehiggadni. Felfoghatatlan botránynak nevezte a történteket, Andreas Möllerről pedig kijelentette: méltatlan arra, hogy példakép legyen.

Mindezek után azt hihetnénk, hogy a negatív főszereplő fülét, farkát behúzva a stadion hátsó kijáratán sunnyogott haza, ehelyett inkább olajat locsolt az amúgy is lobogó tűzre. Kertelés nélkül bevallotta, hogy reflexszerűen elesett, ami nem ért tizenegyest, de még ezt is meg tudta fejelni:

„Igen, színészkedtem az esetnél, de emiatt nincs semmilyen lelkiismeret-furdalásom. Ez volt a bosszúm Winnie Schäferrel szemben, akivel utáljuk egymást. Régóta szítja a hangulatot ellenem azért, hogy a nemzeti csapatban játékosának, Thomas Hässlernek szerezzen előnyöket. Ha más edzőről lett volna szó, odamegyek a bíróhoz és közlöm vele, hogy nem ért tizenegyest az eset. Schäfer miatt azonban erre nem voltam hajlandó!”

– sokkolta rögtön a közvéleményt Möller. A német sportsajtót ez nem hatotta meg, a színészkedését országszerte elítélték és követelték a szövetségtől, hogy egyrészt hosszú időre tiltsa el a középpályást, másrészt zárja ki a válogatottból. A videofelvételek megtekintése után végül valóban elmeszelték – két mérkőzésre.

Minden idők utolsó fordulója

1999. május 29-én mindenki a tabella alját figyelte. Olyan záró fordulós horrorforgatókönyvet rittyentettek a kiesés elől menekülő csapatok, hogy Alfred Hitchcock vagy Stephen King kispályás amatőröknek tűntek mellettük. A 34. játéknapon egy kieső hely még kiadó volt a már kizúgott Mönchengladbach és Bochum mellett, ezért öt csapat is győzelmi kényszerrel lépett pályára.

Az egyszerre kezdődő mérkőzések félidejében úgy nézett ki, hogy a 0–0-ra álló Frankfurt lesz a harmadik búcsúzó, pláne, hogy az Eintrachtnak csak nagy különbségű győzelem esetén lehetett reménykedni valója.

Aztán az utolsó húsz percre teljesen megvadultak a csapatok, gyakorlatilag ötpercenként változott az aktuális kieső kiléte.

  • 68. perc: miután a Frankfurt ikszre állt a Kaiserslautern ellen, az Eintracht tanyázott a kiesőhelyen
  • 70-74. perc: vezetést szerzett a Frankfurt, ami még mindig nem volt elég a rosszabb gólkülönbsége miatt, de aztán a Bochumban addig egy góllal vezető Rostock benyelt kettőt, így visszacsúszott a 16. pozícióba
  • 77-82. perc: egyenlített a Rostock, hogy pár percig bent maradónak érezhesse magát, de mivel a Frankfurt is bevert kettőt (4-1-re mentek), megint a 16. helyre süllyedtek
  • 83. perc: gólt lőtt a Rostock, így ebben a percben az otthon kétgólos hátrányban lévő Nürnberg állt kieső pozícióban
  • 85. perc: egészen eddig, mert a nürnbergiek szépítettek a Freiburg ellen (1-2), vagyis eggyel javítottak a gólkülönbségükön. Ez pedig azt jelentette, hogy ismét a Frankfurt csúszott le a 16. helyre
  • 89. perc: csoda történt, a norvég Fjörtoft ugyanis megszerezte a Frankfurt ötödik gólját, amivel az első osztályban tartotta a csapatát, merthogy rosszabb gólkülönbségének köszönhetően végül a Nürnberg búcsúzott a Bundesligától

A körkapcsolást követő szurkolók, és persze az utolsó húsz percben háromszor is kizuhanó frankfurtiak idegtépő perceket éltek át. A hős Fjörtoft a meccs után az edzőjét méltatta, szerinte Jörg Berger a süllyedő Titanicot is megmentette volna.

(A cikkhez felhasznált források: a Nemzeti Sport, az Új Magyarország, a Népszabadság, a Kurír, a Dél-Magyarország, a Népszava, a Sport Bild, az Abendblatt, a FAZ, a tz és a Kicker korabeli anyagai; fotó: Team 2 Sportphoto/ullstein bild via Getty Images)

És ezt olvastad már?
Budapesten is feltámadt a futóélet, amire a Spar Maraton a legjobb bizonyíték