Merész András azt mondta, kissé céltalanok voltatok a sanghaji vb-n, ennek köszönhettétek a kilencedik helyet. Te, belülről, hogyan élted meg mindezt?

Én utánpótláskoromban már megéltem ezt a helyzetet. Ha az ember egyszer megjárja a poklot, soha többé nem akar visszakerülni oda. Igyekeztem minél előbb kikecmeregni a gödörből.

Azt, mondjuk, nem lehet felróni Bandi bá’nak, hogy ne kereste volna folyamatosan a külső segítséget…

Na, igen. Először volt egy pszichológusunk, akivel lakásalaprajzokat rajzolgattunk, ki melyik szobának képzeli magát, meg ilyenek. 

Aztán jött egy másik, akivel autóalkatrészeknek kellett képzelnünk magunkat. Mindezek után pedig megérkezett Sárvári György (a képen), és azt mondta, képzeljünk el egy nagy gömböt, és próbáljuk megtölteni narancssárga füsttel. Jézusom, gondoltam, mi jöhet még? Esőtáncot is fogunk járni?

Eső helyett Eb-bronz jött…

Ha valaki azt mondja nekem a gömbös gyakorlatnál, hogy vb-kilencedikekből Eb-harmadikok leszünk a coaching segítségével, nyilvánvalóan kiröhögöm.

De amikor beszélgetni kezdtünk a Gyurival, éreztük, hogy valami elindult, és szép lassan átformálódott a csapat felfogása. Az Európa-bajnokságra már egész más mentalitással utaztunk ki, mint Sanghajba. Meg is látszott. 

Mit éreztél a folyamat fordulópontjának?

Azt, amikor végre képesek lettünk nyíltan és őszintén megbeszélni a sérelmeinket, problémáinkat. Tudod, a női sportolóknak sokszor nagyon nehéz odaállni a férfi edző elé, és a legmélyebb dolgokról beszélni vele. A foglalkozások alatt arra döbbentünk rá, hogy bár két-két és fél méter távolságra vagyunk egymástól, tulajdonképpen senki nem tud a másikról semmit. Ha összehasonlítom a sanghaji csapatot a mostanival – és nem a keretre, hanem a lelkiállapotra gondolok –, ég és föld a kettő. A vb-n ültünk kettesével a szobáinkban, és készültünk a következő meccsre. Ránk nehezedett a nyomás, és bár éreztük, hogy valami nagyon nem stimmel, nem tudtuk, hogyan oldjuk meg. Ezzel szemben, ha most ugyanarra a csapatra gondolok, azt érzem, hogy hiányoznak a többiek, alig várom, hogy újra együtt legyünk, megbeszéljük, kivel mi történt mostanában. Ég és föld.

Ennyi nő egymás közt? – kérdezik most a szkeptikus férfiolvasók.

Na igen, mi, nők nem erről vagyunk híresek. Mi most, bármennyire is furcsa vagy hihetetlen, megtanultuk, milyen az, amikor tizenhárom nő szeretetben, egyetértésben dolgozik együtt. Nem vívunk egymással, nem veszekszünk, és ha akadnak is súrlódások, azokat Bandi bá’ is és mi is sokkal jobban kezeljük, mint eddig.

Ez így csodásan hangzik, de hogyan értetnéd meg egy kívülállóval, mit adott nektek a coaching?

Az, amit a Gyuritól kapunk, segít megélni, túlélni a mindennapokat. Visszakaptunk a hitünket, merünk nagy célokat állítani – és ezek a tapasztalatok szerint nagy eredményeket vonzanak. 

Évek óta a válogatott alapembere vagy, sok mindent megértél már a csapattal. Míg a férfiaknak stabil, hatalmas rajongótábora van, a körülöttetek éledező szurkolói bázis a sikerekkel-kudarcokkal párhuzamban nő vagy csökken. Nem rossz ez az állandó hullámvasutazás?

A kvalifikációs torna és az Eb után, vagy anno az olimpia környékén tényleg megnőtt körülöttünk az érdeklődés, de ez valóban csak az eredményekhez kapcsolható egyelőre. Most azonban, az Európa-bajnoki sikert követően érdekes változásra figyeltem fel. Elvileg ugyan tilos a kommenteket olvasgatni, én azért bele-belelesek, miket írnak. Míg egy néhány évvel ezelőtt néha iszonyú durván fröcsögtek egy-egy vesztes meccs után, most szinte egyáltalán nem láttam sértő dolgokat. Bár Magyarország egy meglehetősen konzervatív ország, nehezen fogadja el, hogy bizonyos sportágakban nők is lehetnek sikeresek. De azt gondolom, hogy amint lerakunk valami igazán nagyot az asztalra, a közönség egy emberként áll majd mellénk. Az olimpián már tapasztalhattuk, milyen az, ha rengetegen szorítanak értünk. Úgy érzem, a mi generációnk sokat tehet azért, hogy a női vízilabda elfogadottabb, népszerűbb legyen.

Például Londonban?

Az aranyért utazunk. Ha nem így volna, semmi értelme nem lenne elindulnunk itthonról. Amikor Hollandiában játszottunk a hazaiak ellen, az egész lelátó narancssárga volt. Tisztán emlékszem, hogy amikor vezetést szereztünk, az egész uszoda elcsendesedett. 

Ez az egyik legcsodálatosabb emlékem, amit pályafutásom során szereztem. Na, ezt szeretnénk Londonban is elérni.

(fotó: Karmacsi Andrea; sport365.hu)

Ha érdekel, hogyan is jött pontosan a coaching a képbe, akkor olvasd el Merész Andrással, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányával készített interjúnkat!