Nagy nap volt ma Angliában, hiszen a Mersey-parti rangadó után egy újabb helyi derbi következett, méghozzá Manchesterben, ahol az angol bajnokság első két helyezettje, a City és a United csapott össze az Old Traffordon. De korántsem volt ez akkora futballünnep, mint amennyire ígérkezett, inkább brusztos, izzadságszagú meccs volt.
A mérkőzés nyomasztó City-fölénnyel indult: Guardiola játékosai szépen járatták a labdát, gyakran értek oda az ellenfél tizenhatosához, és bár tiszta helyzetbe nem igazán kerültek, úgy tűnt, mintha egy Swansea ellen játszanának, otthon, az Etihad Stadiumban. A United behúzódott, ölte a játékot, Mou csapata úgy betolta a buszt, hogy a 40. perc környékén már az összes valaha élt „vöröslelkű” Manchester-szurkoló együtt szégyenkezhetett:
csapatuk 21%-ban birtokolta a labdát, mellette pedig 0 kapura lövése volt. Az idény egyik legfontosabb mérkőzésén. Az Old Traffordon.
Vajon mit gondolhat most Ferguson? Tettem fel magamnak a kérdést – már sokadjára az elmúlt idők során, amikor United-meccseket, s főként -rangadókat néztem. Mert vitathatatlan, hogy Sir Alex Ferguson a futballtörténelem egyik legnagyobb edzőfejedelme volt, ugyanakkor irányítása alatt is voltak hullámvölgyei a csapatnak – ez végül is természetes, 27 év hosszú idő. De hogy a csapata ilyen lélektelenül, beszarian, gyáván ment volna ki a pályára Az álmok színházában, olyanra nem igazán emlékszem. Persze, az idő sok mindent megszépít...
Amint ezeken töprengtem, a 43. percben, egy szöglet utáni kisebb kavarodásból David Silva megszerezte a vezetést a Citynek – 0–1:
A United játékosai mintha észhez tértek volna ezek után – talán realizálták: így, hogy már hátrányba kerültek, a világ egyik legsikeresebb és legnagyobb klubjaként illik otthon a nagy rivális ellen focizni is, és nem csak a játékot ölni. Jött is az egyenlítő találat, méghozzá egy óriási hibából. Egy felívelés után Otamendi csúnyán aláfejelt a labdának, Delph pedig nem tudta lekezelni azt, így az üresen maradt Rashford könnyű helyzetből egyenlíthetett. 1–1.
A szünetben mindkét oldalon cseréltek egyet, majd a City az 54. percben egy pontrúgás után ismét betalált. Lukaku és Otamendi ezúttal is főszerepet játszott – előbbi rosszul szabadított fel, utóbbi az előkészítés helyett ezúttal a gólszerzésből vette ki a részét – 1–2:
A United a második félidőben már bátrabban focizott, de elég ötlettelenül – bár tény, hogy Lukaku, majd Mata lábában is ott maradt az egyenlítő gól, Ederson ugyanis a „duplaziccer” során De Gea-i magasságokba védte magát:
Ez a „duplanulla” volt a United egyetlen komolyabb helyzete a második félidőben – az ember hiába is várta, hogy a csapat felszántja a pályát vesztett meccsállásnál a nagy városi és bajnoki rivális ellen, ez nem történt meg. Bár a végére eléggé kinyíltak, a City pedig többször is lezárhatta volna a meccset, végül maradt az 1–2. A City bár kevés lehetőséget dolgozott ki és tudása alatt játszott, megérdemelten nyerte meg a mérkőzést.
Egyébként Éric Cantona, akit 2001-ben a Manchester United szurkolói a klub történetének valaha volt legjobb játékosának választottak meg, ezt nyilatkozta a derbi előtt:
„Egyrészről a szívem mindig a Unitedért fog dobogni. Másik oldalról viszont itt ez a kopasz pali, akinek olyan víziója van a totális futballról, hogy attól kurvára merevedésem lesz.”
Én pedig egyre inkább értem, hogy Éric, a király mire gondolt. Sir Alex Ferguson volt a gyerekkori hősöm, s az a nemzedék, amelyet kinevelt; a futballról, a nevelésről, a csapatépítésről alkotott filozófiája óriási hatást gyakorolt rám.
De azok az idők elmúltak, és azért emeljük ki Mourinho érdemeit is: a keze alatt a United stabilizálódott, és már az eredmények is jönnek. Ugyanakkor valamit le kell szögeznünk: ez a csapat ma sokáig nem akart győzni. A vörös ördögök azzal a céllal futottak ki a pályára, hogy elkerüljék a vereséget, mint ahogy tették azt számtalanszor az utóbbi időben. Ezt pedig egyetlen United-drukker sem tudja egy ilyen (hazai) mérkőzés után megemészteni.
Guardiola csapata viszont egyre inkább legyőzhetetlennek tűnik: játékosai gyorsak, technikásak és labdabiztosak, jól helyezkednek, remekül mozognak együtt, mentálisan erősek, a mutatott játékuk pedig általában nagyon látványos is – a totális futball egyre inkább meghonosodik Manchester világoskék felében. De nem is az a City legnagyobb erőssége, hogy többnyire lefocizza az ellenfeleit – hanem hogy ezeket a meccseket a gyengébb mérkőzésekkel együtt rendre be is tudja húzni. Ez a bajnokok legnagyobb erénye. A City a bajnokságban sorozatban 14. győzelmét szerezte, így 16 forduló után már 11 pont az előnye a második Uniteddel szemben. Egyre inkább úgy tűnik, nemigen lesz, aki megállíthatná őket.
(Fotó: AFP)