Márpedig ők nagyon komolyan megmondták, "a magyar jelleget megtartva a klasszikust kívánták ötvözni a divatos nemzetközi irányzatokkal". Nagyszerű. Mindjárt fel is merült bennem a fájdalmas kérdés: ezt akkor értsem úgy, hogy Magyarország divattervezői önként és dalolva határolódnak el a „külföldi trendektől”, és nem tartják magukat ezek részesének (Uram, bocsá’, alakítójának), így csak szánalmas másolásra futja?
A másik kedvenc mondatom a tervezőktől ez: "fiatalos, sportos és könnyed, de egyúttal messziről is látványos viseletet álmodtak meg olimpiai felvonulóruhának." Tapasztalataim szerint az a szó, hogy „fiatalos”, soha, semmilyen körülmények között nem jelenthet jót. Erőltetettséget igen, tíz éve elavult szabásmintákat és lúzer anyagválasztásokat igen. Egyébként pedig ezeket a ruhákat huszon,- és harmincegynehány éves sportolók fogják viselni, sírva könyörgök, árulja el valaki: ugyan miért kellene nekik fiatalosan kinézni, amikor ők valóban fiatalok? (Öreges ruhát meg ki akar tervezni?)
Ami a parádés színválasztást illeti, Egyiptom, Irak, Szíria, Jemen, valamint Trinidad és Tobago valószínűleg kicsit megkavarva érzi majd magát, amikor meglát minket, na de oda se neki, majd átveréses taktikával küldjük padlóra az ellenfelet. Ilyen szempontból egyébként végre tökéletesen egyetérthetek a „messziről is látványos” kitétellel.
Persze nyilvánvalóan senki nem fog ránk ennyi időt vesztegetni, miközben a megnyitón masírozunk, de azért szívesen indítanék szavazást róla néhány külföldi honlapon, ki milyen országra tippelne ezt a pazar öltözetet látva. És hogy vajon csak nekem tűnik kicsit profánnak olimpiára menni egy fekete öltönyben és kosztümben...? (Hasznosnak mondjuk hasznos, lehet benne bankettre és temetésre is járni később, de remélem, nem ez a fő szempont.)
A The Room magazin, az utóbbi évtized egyik - ha nem a - legfontosabb magyar divatfegyverténye főszerkesztője, Tóth Ali eredetileg a szavazóbizottság tagja volt, ám elfoglaltságai miatt nem tudott jelen lenni a döntőben, a nyertes kreációk láttán azonban elhatárolódott a szavazástól. Ez persze nem is csoda, mint ahogy az sem, hogy a győztesek a fanyalgó kritikák hallatán rögtön ellentámadásba mentek át, és sejtetni próbálták, hogy azok, akiknek nem tetszett a győztes formaruha, a többi pályázó bérencei. Nos, nehezen tudom elképzelni a sok zokni-szandál kombó láttán, hogy Magyarország a tízmillió divattervező hazája volna, de biztos úgy van, ha ők mondják.
A magam részéről a szégyenskála második helyére raknám az Innoé-szetteket, szorosan az emlékezetes Makány Márta-pipacsmezők után, amely fölött már a nemzetközi sajtó se tudott pironkodás nélkül szemet hunyni 2008-ban – nekik nyilván leesett a tantusz, hogy az ember nem bohóckodni megy egy olimpiára, sem pedig horgászni, ahogyan azt a fiatalos esőkabátjaink sejtetni engedik majd Londonban. Kíváncsi vagyok, vajon honnan jött a frappáns ötlet, leguglizták Nagy-Britanniát? "Figyelj már, itt azt írják, ezeknél egyfolytában esik, szerintem legyen esőkabát!"
A legmulatságosabb pillanatok mégis akkor fognak bekövetkezni, amikor a nemzetközi sajtó fent említett képviselői (az Innoé honlapjának hiánya miatt) rákeresnek majd a tervezők, Csergő Noémi és Mohari Kinga nevére. Az utóbbi alatt ugyanis ezt fogják találni.
