Ahogy nőtt az amerikai belföldi légi forgalom a hatvanas években, úgy nőtt az igény is egy kisebb hatótávolságú, gyors fordulóidejű gépre. Megcsinálták.

Már javában süvítettek a négy hajtóműves, nagy hatótávolságú ikonikus gépek, élen a Boeing 707-essel és a DC–8-assal, amikor a Douglas gyár úgy látta: szükség lesz egy olyan kisebb típusra, amivel a légitársaságok érvényesülni tudnak a belföldi, regionális piacon is. Az első DC–9-esek 1965-ben álltak forgalomba. 32 méter hosszú törzs, 41 tonnás maximális felszállótömeg, nagyjából 3000 km-es hatótávolság, száz fő alatti befogadóképesség – ezek voltak a repülőgép főbb jellemzői. De meddig nyújtották a törzset? Milyen különleges megoldásokat alkalmaztak a mérnökök? Mi tette lehetővé a gyors fordulóidőt? Hogyan lett a DC–9-esből MD–80-as, majd Boeing 717-es? A Légiközlekedési Kulturális Központ videójából kiderül.

Ez is érdekelhet:

A Jumbo versenytársai: a három hajtóműves légibuszok

A DC–10-es és az L–1011 Tristar sztorija.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Így néz ki egy rejtett galaxis a Földtől 11 millió fényévre

Van egy szó, amit a világ szinte minden nyelvén hasonlóan értenek és használnak

Erre a tíz egyszerű kérdésre iskolásként tudtad a választ – vajon most is menne?

További cikkeink a témában