Talán feltűnhetett már, hogy sorba jönnek a lakáshirdetések, ha épp költözni kívánsz, vagy ha épp téli cipő után nézelődsz, akkor idővel közel annyi bakancsba ütközhetsz, mint a tengelyhatalmak erői a sztálingrádi csata során.
Az egész nem az ördögtől való – vagy ha igen, ember alkotta azt is –, az online világban ugyanis nyomokat hagyunk maguk után, amelyek révén néhány jól megírt algoritmus hálózatelméleti alapon kiváló hatékonysággal képes megjósolni azt, hogy kivel szeretnénk barátkozni vagy mire szeretnénk kattintani. Ez van most, a jövő viszont még durvábbnak ígérkezik.
A Kiotói Egyetemen ugyanis olyan gépi rendszerekkel folytattak le nemrég sikeres kísérleteket, amelyek nem az online viselkedésünk alapján képesek következtetni arra, hogy épp mire gondolunk, hanem lényegében a fejünkbe látnak. Mondhatni szó szerint. Ezek a programok azonban nemcsak gondolatokat olvasnak, hanem azokat képek formájában is képesek megjeleníteni. Korábban is voltak már hasonló kísérletek, azonban a japán tudósok szerint egyik se hozott olyan pontos végeredményt, mint ez a mostani.
Az első képekre az alany gondolt, a következőket pedig a gép hámozta elő az emberi agyból:
Agyunk a képi információkat – pixeleket, színeket, geometriai alakokat, mintákat – eltérő komplexitású szinteken haladva hierarchikusan dolgozza fel, a mesterséges neurális háló pedig ezt a megismert útvonalat próbálja meg visszafejteni úgy, hogy közben kvöeti az alany agyi aktivitását egy funkcionális MRI-vel – az emberekben, és lényegében minden emlősben a vizuális kéreg az agy hátsó részében, a nyakszirti lebenyben található, amely a kisagy felett helyezkedik el. A képi rekonstrukció azonban nem megy olyan könnyen: önkéntesekkel közel egy éven át a fenti videóban is látható véletlenszerű fotókat nézegettettek, ezek többek között
- természeti jelenségeket és élőlényeket,
- mesterséges geometriai formákat,
- valamint az ábécé betűit ábrázolták.
Az alanyokat ezek után arra kérték, hogy emlékezzenek vissza néhány fotóra, közben pedig figyelték az agyi aktivitásukat, majd az így kapott „dinamikus agyi térképet” betáplálták egy neurális hálózatba a kutatáshoz felhasznált képekkel együtt.
Ezek után a gép minden esetben dekódolta azokat az idegi jeleket, amelyeket az agy az adott fotó nézése közben rögzített. A végeredmény bár nem túl pontos, de így is érzékelhető hasonlóságot mutat a látott és a megelevenített ábrák között – néha pedig az eredeti kép nélkül is felismerhető mindaz, amire az alany épp gondolt. Amúgy ha a kísérletben résztvevő önkéntesek nemcsak gondoltak a képekre, hanem közben nézték is azokat, akkor az eredmény sokkal pontosabb lett – ez valahol érthető is, hiszen a memorizálás során csak a fontosabb részleteket tároljuk.
Érdemes még megemlíteni, hogy nem minden fotót tápláltak be az adatbázisba: a geometriai formákat például kihagyták, a program mégis képes volt rekonstruálni őket – ez kiváló bizonyíték arra, hogy tényleg képes dekódolni az agyi aktivitás alapján a formákat az előzetes „betanítás” után:
Ebből következik az, hogy a technológia fejlődésével az is elérhetővé válik egy napon, hogy előzetes betanítás s adatrögzítés nélkül is képesek legyenek ehhez hasonló programok előhalászni a fejünkben lévő információzuhatagot. Kérdés, hogy ez a hatalmas előrelépés miképp változtatná meg az életünket. Mert amellett, hogy akár a kómában fekvő emberekkel való kommunikálásban is felhasználhatnánk, idővel akár képesek lehetnénk egy digitális kijelzőn is lejátszani az éjszaka „felvett” álmainkat, frissen szerzett emlékeinket. Egyik sem hangzik rosszul, de a világ sajnos nem ennyire fehér, jól tudjuk.
Amikor a 20. század egyik legjelentősebb fizikusa, a kvantummechanika atyja, Werner Heisenberg értesült a hirosimai atomrobbantásról, állítólag meg volt győződve arról, hogy ez csak valamiféle propagandatrükk lehet. Hogy mindez nem történhetett meg. Nem akarta elhinni. Ma már tudjuk, hogy megtörtént, és tudjuk, hogy ha még egyszer megtörténik, akkor talán egy új világ kezdődik – s talán nélkülünk. Kérdés, hogyha majd gépek – vagy akár okostelefonok – segítségével gombnyomásra turkálhatunk egymás agyában, milyen világ szabadul ránk. Talán egy fokkal sem veszélytelenebb.
Nincs kizárva ugyanis, hogy az orwelli univerzumból már jól ismert gondolatrendőrség modern – intézményesített vagy alvilági – változatai is idővel értékesítenék a szinte korlátlan erejű vívmányt. Ezzel pedig a diktatúrában, elnyomásban élők, a családon belüli erőszaknak, egyéb szenvedéseknek, traumáknak kitett egyének elveszíthetnék az utolsó mentsvárukat is, a szabad gondolkodáshoz való jogukat. A biztos tudatot, hogy odabent senki se láthatja őket.
Mert ahogy George Orwell fogalmazott az 1984 című kultikus regényében:
„A Gondolatbűnnek nem következménye a halál. A Gondolatbűn maga a halál.”
(forrás: Science Mag, SingularityHub)