A képkivágás fontosságáról az előző írásban volt szó, vagyis ha már megtaláltuk a témát, és eldöntöttük, mekkora kivágásban szeretnénk megmutatni, akkor ebben a képkivágásban kell alkalmazni a kompozíció többi szabályát (vagy éppen elhagyni), hogy a képet néző személyt rávezesd a kép készítésének okára, szándékára.

Emelj ki!

A kiemelés azt jelenti, hogy a sok hasonló természetű képelem közül valamelyikre ráirányítjuk a figyelmet, így a tekintetet a kép legfontosabb részletére, részleteire tereljük. A kívánt képelemet különböző eszközökkel emelhetjük ki: világítással, tömeggel, élességgel.

A világítás a fényképész legfontosabb és legsajátosabb munkaeszköze. A környezetüknél világosabb foltok, a fények jobban megragadják a figyelmet, mint a középárnyalatok vagy árnyékok. Például egy kis csoport álldogál az utcán, árnyékban, de egyikükre fény vetül. Ha az arc emellett még karakteres is, nyert ügyed van. Az átlagos szürke képmezőből mély, sötét árnyékkal is kiemelhető valamelyik részlet, de ez a mód többnyire kevésbé hatásos. Itt akár arra is gondolhatsz, ami minden nagyvárosi street photographer kedvence: a villamos vagy magasvasút ablakán bejövő fényben egy szomorúan kifelé bámuló fekete paca látszik. Színes fényképeken  a tompább színű mezőben elhelyezett élénkebb színfolt vagy a komplementer szín használható fel a kiválasztott részlet kiemelésére.

A tömeget a képen jól felismerhető szorosan összetartozó részletek, felületek jelentik. Az egyenlő tónusú tárgyrészletek közül a nagyobb felületű feltűnőbb, jobban magára vonja a figyelmet, mint a kisebb kiterjedésű. Példaképünkön (a nagy kép) a ház oromfala adja a tömeget.

Az élesség is felhasználható valamelyik képelem kiemelésére. Az éles tárgyrészlet jobban feltűnik, mint környezetének kevésbé éles elemei. Hasonló  módon az anyagszerűen ábrázolt részlet is jobban magára vonja a tekintetet, mint a részlet nélküli foltok. Mozgások fényképezésekor viszont a mozgó tárgyak az éles környezethez viszonyított bemozdult körvonalai is felkelthetik a figyelmet.

Ezen szabályok közül talán az élességet használják legtöbbször a hobbifotósok. Így emelik ki például az előtérbe helyezett tárgyat, ami éles, a háttér pedig teljesen elmosódott. Vagy éppen fordítva. Két egymás mögött álló, egymást félig kitakaró alak közül a hátsó az éles, az előtérben lévő pedig életlen, elmosott.

A bemozdult alakok általában zavaróak, ha véletlenül és rosszkor, rosszul mozdulnak be. De ha megtervezed a képet, nagyon jó fotók születhetnek. Csak egy példa: hétköznapi utcakép, de a járókelők bemozdultak, elmosódottak, a környezet pedig teljesen éles. Az alakok egyből megragadják a figyelmet, amellett, hogy a mozgás érzetét is kifejezed.

Egyensúly

A kép négy szélével tulajdonképpen kivágunk egy szeletet a valós térből. A képet alkotó részletek mindegyikének látszólagos súlya van, amely a képen elfoglalt helye szerint is változik. Az egyensúly a kiemelt képelem túlzott hatásának az ellensúlyozása. Ha a kiegyensúlyozott képhatásra törekszünk, akkor a leghelyesebb, ha az egyik oldalon a kiemelt képelem (fő téma), a másik oldalon kevésbé feltűnő, de környezetétől jól elválasztott részletet választunk. Két egyenlő értékű fényfolt vagy tömeg is tarthat egyensúlyt, de túlzottan a nyugalom hatását kelti, a kép statikus, többnyire érdektelen.

Helyesebb a nagyobb tömeget egy vagy több kisebb tömeggel, a csúcsfényt kisebb világosságú foltokkal egyensúlyozni. Így a kép mozgalmasabb, dinamikusabb hatású.

Képünkön egy indiai kis szentély látható a kép bal alsó sarkában, ezt a fotó jobb oldalán emelkedő domb ellensúlyozza. Bármelyiket kivesszük a kompozícióból, a kép felborul.

A nagykönyv szerint – amit szinte mindenki föl is emleget – tilos pontosan középre komponálni a fő témát, mivel ez a képmezőt két egyenlő részre osztja, ezzel a figyelmet megosztja, nem kelt érdeklődést. Véleményem szerint ez akár jelenthet hangsúlyozást is, ezért lehet a kiemelés, a figyelemfelhívás eszköze. Ezt a téma dönti el. Az viszont zavaró és bizonytalanságot okoz, ha a téma nem pont középen van (a szimmetriatengely közelében, de nem pontosan rajta). Vagy legyen szimmetrikus, vagy határozottan térjen el ettől.

A másik ilyen megosztó téma a kompozícióban, ha a kiemelt képelem egyedül marad a képmező egyik felében, tegyük fel a jobb oldalon, a bal oldal pedig teljesen üres, vagy ott nem túl hangsúlyos részleteket látni. Így nehéz egyensúlyozni, a kép felbillen. Persze azért ez nem ilyen egyszerű: a XIX. században már megfigyelhetőek aszimmetrikus kompozíciók (az impresszionizmus hozta divatba), és szinte minden régi nagy vagy mai fotós is alkalmazza ezt. Természetesen itt is a téma határozza meg, alkalmaztató-e ez a fajta kompozíció.

…és mégis mozog

A mozgás érzetét nem a mozgó tárgyak képe adja, hanem a képen megfelelően elhelyezkedő egyenes és görbe vonalak. Ezeket a vonalakat úgy kell irányítani, hogy a figyelmet a kép lényegére irányítjuk. A vonalak közt vannak mértani alakok, ilyennek fogható fel két különböző árnyalatú felület határa. Előfordulnak olyan vonalak is, amelyek csak szemünk összevonó törekvése miatt, csak látásunkban alakulnak ki. Ilyen elképzelt vonalakat látunk, ha képen egymáshoz közel eső pontok sorára tekintünk. Ilyen vonalak a téma körvonalaira illeszthető egyenesek is, amelyekkel a szabálytalan foltok síkidomokká (befoglaló formákká) egészíthetők ki.

Például adott két személy, akik ülnek, mögöttük pedig áll egy harmadik. Ha körberajzoljuk őket, egy háromszöget kapunk. Az ilyen kompozíció már a barokkban is megtalálható volt, de a reneszánsz korban teljesedett ki igazán. Többek között olyan nőalak-ábrázolások születtek ezekben a korokban, amikor a nő egy, vagy akár két kisgyermeket is a karjában tart, így ők is beleilleszthetők egy háromszögbe.

Ezek a síkidomok az egyensúlyi helyzetet is éreztetik, az oldalára fordított háromszög például biztos helyzetű, az egyik csúcsára állítva viszont bizonytalan egyensúlyú. A ferde egyenesek mozgást éreztetnek, közülük a leghosszabb az átló, az irányába elhelyezett képelemek élénkítik legjobban a képhatást.

De több párhuzamos ferde egyenes már egyhangúvá tehet a képet. A görbe vonalak rugalmasabbak, több lendületet éreztetnek, gyakori irányváltásuk már nyugtalanságot éreztet, ismétlődésük viszont ritmust adhat a képnek. Ezt akkor is érezzük, ha egyes vonalak mértanilag hiányosak. A szokatlan irányú mozgást előidéző vonalak a képen feszültséget keltenek.