Az ötvenes évek egyik legismertebb gépe volt, azóta viszont igazi ritkaság – nem véletlen vonzott annyi repülésbarátot, amikor 2015-ben Budapesten, a Duna fölött tartott bemutatót. A Constellation kifejlesztése a második világháború előtt kezdődött a Lockheednél, amikor a TWA légitársaság elnöke, Howard Hughes négymotoros, nagy befogadóképességű, nagy hatótávolságú gépet rendelt a cégtől. Ő ugyanis óriási lehetőséget látott a polgári repülésben, az akkori repülőgéptípusok azonban a Hughes elképzeléséhez képest nagyjából feleannyi utast voltak képesek elszállítani, fele akkora távolságra.

1943-ra született meg a L–049 típusjelű gép, amely a Lockheed akkori szokásainak megfelelően csillagászathoz köthető nevet kapott: a Constellation csillagképet jelent. A gép több technikai újdonságot hozott – például az elektromos jégtelenítést –, de a legfeltűnőbb a három részből álló, osztott függőleges vezérsík, amelynek persze nem az volt az oka, hogy igazán karakteres legyen a gép, hanem hogy alacsonyabb hangárokba is beférjen.

Az alapváltozat hatvan-nyolcvan utassal mintegy háromezer-hatszáz kilométert tudott repülni akár 550 km/óra sebességgel. 1943-ban azonban nem a civil utasok kiszolgálása volt a fő szempont, a hadsereg azonnal igényt tartott a modern, új repülőgépre, még abban az évben hadrendbe állították, a polgári légi közlekedésben csak a háború után lett meghatározó, addig katonai szállítógépként szolgált.

A háború után rohamosan beinduló kereskedelmi repülés konkurenciaharcot és ebből következően számos fejlesztést hozott, a négymotoros, szárazföldi gépek térhódítása miatt egymás után építették a kiszolgálásukra felkészített reptereket, például a mai JFK reptér elődjét.

TWA-hirdetés a Constellation legutolsó változatával, a Skylinerrel

1946 februárjában a Connie-nak becézett géppel indította el transzatlanti járatát a TWA New York–Párizs vonalon (újfundlandi és írországi köztes leszállással), a Pan Am pedig 1947 nyarán szintén a típust állította be világ körüli járatához. Ez akkor még negyvennyolc órán át tartott.

Hamar kiderült, hogy a sikerek ellenére szükség van egy másik, még hosszabb távú repülésekre alkalmas Constellationre. 1951-re elkészült a hosszabb, L–1049-es, vagyis a Super Constellation, amely a legnépszerűbb változat lett. Akár száz utassal akár hétezer kilométert is tudott repülni.

A típus korabeli megítélését jelzi, hogy az Air Force One Eisenhower elnök idején egy Constellation volt

Hiába használták a kor legmodernebb, kétszer kilenchengeres csillagmotorjait, a folyamatosan komoly munkát végző személyzetnek gyakran kellett kezelnie azt a helyzetet is kezelni, hogy valamelyik motor kigyulladt. Ezért mondták akkoriban a négymotoros repülőre, hogy a világ legjobb hárommotoros gépe.

A Lockheed Constellation grafikáján jól látszik a gép kecses formája, és az is, miért szerették a légitársaságok: sok utas fért rá

Nem ez okozta a géptípus végét. Egyre nagyobb gépekre volt igény, de az addigra már több mint háromezer lóerős csillagmotoroknál nem nagyon lehetett már erősebbeket tervezni, négynél több pedig nem fért el a szárnyon. A megoldás a sugárhajtómű lett, beköszöntött a jetkorszak – de az már egy másik történet. A Lockheed Constellationről és későbbi változatairól a Légiközlekedési Kulturális Központ videójából lehet még több érdekes részletet megtudni.

(Fotók: Getty Images)