Kelly hősei és Forrest Gump ide vagy oda, a pszichiáterek pontosan tudják: ember ép elmével még nem jött vissza csatamezőről. A témára számtalan variációt láttunk már, amelyek túlmutatnak az előbbi hőstörténeteken, de a közmegegyezés szerint a háború igazi őrületét eddig a leghitelesebben az Apokalipszis most! című film ragadta meg.

Már csak ezért is figyelemre méltó a Spec Ops: The Line című külső nézetes cover shooter (segítünk: fedezéket keresel, lősz, tovább mész és ugyanez elölről, még egy kicsit segítünk: Gears of War), amelyet a készítők bevallása szerint Joseph Conrad századfordulós iskolateremtő regénye, a Heart of Darkness ihletett, illetve annak alaposan újraszőtt moziváltozata, az említett 1979-es kultmozi.

Abban megegyezhetünk, hogy ha a The Line csak nyomokban is emlékeztet Coppola ambiciózus filmjére, már érdemes megvenni. Akkor el is áruljuk: emlékeztet, méghozzá nem csak nyomokban, hanem egészen karakteresen, és ezen a ponton meg is bocsáthatjuk neki, hogy nem akar eredeti lenni, különben is, leírtak, megzenésítettek és filmesítettek már mindent, nem tudunk olyat mondani, ami nem idézet lenne, és a Spec Ops bizony stílusosan idéz.

Pedig nem könnyű beleszeretni a játékba. Az első felbukkant képek és videók alapján bizony nem sok esélyt adtunk neki, hogy kitörjön a középszerből és vigye valamire a Killzone- vagy a Gears-széria karcos macsósága mellett. A Yager Development nevű, eddig ismeretlen német fejlesztőcsapat egy méltán elfeledett akciójáték-sorozatot vett elő tíz év szünet után, kölcsönzött grafikai motorral (Unreal Engine 3) és játékmenettel (Gears of War).

Mi több, a játék eleje sem túl meggyőző: nem fáraszt holmi sztorival, azonnal egy helikopter-gépágyú mögött találjuk magunkat, innen kell mindent szétlőni, ami mozog, illetve választható jelleggel azt is, ami nem, közben hőseink ordítva anyáznak, jön egy homokvihar, lezuhanunk – mindezt anélkül, hogy tudnánk, hol vagyunk és mi történik.

Elég volt azonban egy óra a játékból, és minden előítéletünk felszívódott. Dubajban járunk, amelyet szó szerint porig rombolt egy sor bizarr homokvihar, százezreket meggyilkolva és csapdába ejtve. Itt ragadt egy teljes amerikai hadosztály is, élükön egy Konrad (ezúttal K-val) nevű ezredessel is, aki eredetileg evakuálni akarta a civileket, a jelek szerint azonban útközben bekattant és poszttraumás stressztől, küldetéstudattól és némi messiás-komplexustól hajtva diktátorként gyötri az eleve haldokló várost.

A The Line hőse (?) Martin Walker, egy háromtagú felderítőegység vezetője, akinek elvileg nincs más dolga, mint szétnézni és jelenteni, ám mondanunk sem kell, ahogy találkoznak a helyiekkel, a felderítésből azonnal hadművelet, majd kétségbeesett küzdelem lesz a túlélésért. Vagy ha ez utóbbi nem is jön össze, nem ártana legalább megtudni, kik által és miért halnak meg.

Adott tehát egy maroknyi nyugati katona egy idegen, ellenséges terepen, ahol nemcsak a helyi őrültek, hanem maga a táj is lépten-nyomon az életükre tör. Itt kell megtalálniuk egy kiskirályt, aki egykor egy volt közülük, a fő baj pedig nem az, hogy ő már nem önmaga, hanem az, hogy mire hőseink megtalálják, már ők maguk sem azok.

Miközben alászállunk – pszichésen és néha szó szerint is –, azon kapjuk magunkat, hogy egyre kevésbé gépiesen nyomkodjuk a kontrollert Gears of War-hoz szokott ujjainkkal. Szép lassan ugyanis minden Walker ellen fordul: a hadosztály, akit fel kellene kutatnia, a helyiek, akiket meg kellene mentenie, a várost beterítő homok (amely hol hátborzongató hang- és képi effektekkel kezdi lemarni a húst a csontjainkról, hol biztonságosnak álcázza az ingoványos talajt), az emberei és végül saját elméje is.

Miközben a játék látszólag válaszutak elé állít, valójában arra kényszerít, hogy végigasszisztáljuk, amint az úgynevezett főhős iszonyatos dolgokat tesz. Nagyjából ugyanazt vagyunk kénytelenek kérdezni magunktól játék közben, mint ő magától mészárlás közben: miért csinálom ezt? Jó ez nekem? De azért csináljuk tovább, ha már egyszer elkezdtük.

Hogy a készítők mennyire tudatosan terelgetnek minket az őrület felé, arra egy sor apró jelet találunk – vagyis találnak azok, akik tényleg körülnéznek, nemcsak mennek és ölnek ész nélkül. Az arcok a graffitiken és plakátokon észrevétlenül eltakarják a szemüket, ha valami szörnyűség történik, egy fa levelei eltűnnek, amikor visszanézünk rá, Konrad arca hol megjelenik, hol eltűnik a hirdetőtáblákon, azaz sosem tudjuk, hogy most épp a haldokló Dubajban, vagy Walker fejében járunk-e.

Maga a város is elképesztően néz ki, a felelőtlen fényűzés még a homok és a vér alól is rendre felsejlik. A készítők mindezt fokozták némi bizarr humorral – „várjál, ezt már csináltuk!” – kiált fel Walker, amikor újra kell játszanunk a játék elejéről ismerős helikopteres részt –, és a legjobb zenékkel, hála egy rádiótoronyban bujkáló, természetesen nettó elmebeteteg dj-nek. „Na jó, ez a szarság mostantól hivatalosan is para” – mondja egy társunk, amikor először megszólalnak a hangfalak (The Black Angels – The First Vietnamese War, ha valakit érdekel), és ennél találóbban mi sem tudjuk összefoglalni a Spec Ops: The Line-t.

A játékra nem úgy fogunk emlékezni, mint élvezetes cover shooterre – annak közepes -, hanem mint egy olyan műalkotásra, amely, ha meg nem is dönti, azért meg-megbillenti azokat a bizonyos tabukat, amelyeknek videojáték eddig a közelébe sem ment. Cinikus, pszichedelikus, gátlástalan, kellően nehéz és szórakoztató, és ami a lényeg: talán a legendásan nyomasztó Bioshock óta az első játék, ahol jó tudni, hogy egy mozdulattal kikapcsolhatjuk a konzolt és visszatérhetünk dögunalmas, de legalább békés kis életünkbe.

További játékokért olvasd a Player Tech rovatát!