A Miller-arcok novemberi vendége olyan figura, aki nem elégszik meg az egyéni sikerekkel, és mindig csapatban gondolkodik. Éppen ennek a gondolatnak a jegyében hozta létre az U30-at, ami a harminc alatti reklámszakmában dolgozó fiatalokat tömöríti, de emellett ötletgazdája a #felafejjelbudapest nevű projektnek is. Újhullámos reklámszakember, akire érdemes odafigyelni.

– A Corvinus egyetem elvégzése után nem a hagyományos pályát futottad be, hanem nagyon gyorsan furcsa kanyart írt le az életed. Hogyan történt ez pontosan?

– Az egyetem alatt, 2008 második felében, nagyjából húszévesen egy évet dolgoztam accountként egy ügynökségnél. Nem ment a dolog, nem voltam precíz, pontos, nem tudtam tartani a határidőket. Meg is köszönték a szolgálataimat bő egy év után, amit elsőre elég nehezen viseltem, de aztán megpróbáltam a kirúgásom pozitív oldalát nézni, és a felszabadult időmet arra használtam fel, hogy befejezzem a sulit, és átképezzem magam szövegíróvá.

– Indítottál egy U30 névre hallgató kezdeményezést. Milyen az új reklámos generáció, mi a célja ennek a szervezetnek?

– Az U30 reklámversenyek és hajnali kocsmázások során folytatott beszélgetések eredményeképpen született meg. Pontosan tudjuk, milyen nehéz elhelyezkedni fiatal kreatív-wannabeként a szakmában, ebben szeretnénk segíteni. Ha már van egy felépített portfóliód, akkor persze könnyebb, de null-kilométeres kezdőként kevesebb lehetősége van az a embernek. Mit tud csinálni? Leírja a filmötletét, és megmutatja valakinek? Nyilván nem. Ezért gondoltuk azt, hogy kell egy olyan platform, ami segíti a fiatalok szakmába történő intergrálódását.

Ez egy szakmai előszoba, egy kreatív játszótér. Pont most lett egy éves a dolog, jelenleg kb. 250 tagunk van. Egyelőre egy Facebook-csoport formájában működik a szervezet, de már megy a konzultáció a MAKSZ-szal (Magyarországi Kommunikációs Ügynökségek Szövetsége – a szerk.) egy komolyabban vehető szervezeti forma kialakításáról. Ez egy pro bono szervezet, amelynek tagjait a fiatal, harminc alatti kreatívok, vagy a reklámszakmában dolgozók alkotják. A fizikai megtestesülése pedig az, hogy rendszeresen találkozunk különböző helyeken, és megdumáljuk, merre kéne tovább mennünk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk.

Az a célkitűzésem, hogy öt év múlva már ne legyen tender vagy ügyfélmeeting, amire olyan ötletet visznek el a meghívott ügynökségek, ami nem európai színvonalú gondolatokat tartalmaz. Nyilván ott mások a büdzsék, és más jellegű képzésben vehetnek részt a szakemberek, de szerintem ezt lelkesedéssel és keményebb munkával kompenzálható.

– A kreatív szakmákkal az a baj, hogy nincs rá garancia, hogy neked minden egyes nap kipattan valami eredeti a fejedből. Nem lehet minden nap 9-től 5-ig kreatívnak lenni. Ez nem ijesztő vonatkozása ennek a típusú munkának?

– Nagyon, ugyanakkor kihívás is. Minden nap nulláról indulunk. Lehet, hogy pénteken te Grand Prix-t nyertél Cannes-ban a munkáddal, de hétfőn mindent kezdhetsz elölről. Ez nagyon motiváló. Nap mint nap kapunk briefeket, amelyekben az ügyfél pontokba szedve mondja el, hogy mit szeretne, ennyi pénze van rá stb. ,és nekünk ebből kell kiindulni. Elég intenzív a munka. Nyilván nem olyan, mintha a Big Four valamelyikénél nyomnánk tanácsadóként, de azért sűrű. Egyébként ezek a projektek sokszor olyanok, mintha gyermekeink lennének, mi pedig a szüleik, és nekünk kéne felnevelgetni őket. Éppen ezért aztán nehéz is elengedni egy-egy ötletet.

– Igaz, hogy még a kocsmában is a szakmázás megy? Ki lehet kapcsolni egy reklámos agyát?

– Az első pár évben egyáltalán nem tudtam letenni a melót munkaidő végén. Tíz óra munka után otthon még két-három órát ötleteltem. Én nem tudok kikapcsolni, csak nagyon ritkán. Sajnos csak ebből a szempontból, de kicsit olyanok vagyunk, mint a jedik, az agyunk egy része mindig éber és ezen kattog. És ezt most nem úgy kell érteni, hogy egyfolytában szlogeneken pörgök, hanem mondjuk inspirációt gyűjtök emberekből, figyelem, hogyan viselkednek, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekben. Például nemrég kb. fél év után először összefutottam a húszéves unokahúgommal. Egészen elképesztő, mennyire tudatos, milyen ritmusban él, hogyan kommunikál a barátaival, mit jelent számára a barát fogalma. Egész más, mint az a kép, ami az én fejében él az Y-generációról. Hihetetlen, hogy hat év milyen különbséget tud jelenteni.

– Mindig tudsz azonosulni a kampányokkal? Hogyan játszod le lelkileg, amikor olyan márkán kell dolgozni, ami nem áll hozzád közel, esetleg nem is hiszel benne?

– Én mindig megpróbálom az emberi oldalát nézni az ilyen jellegű helyzeteknek. Megpróbálom beleképzelni magam a fogyasztó helyébe. Ha azt kommunikáljuk egy szolgáltatás kapcsán, hogy ilyen és ilyen problémákat old meg, azzal emberek életét tesszük könnyebbé. Ha például távmunkát segtő szolgáltatást hirdetünk, akkor az azt jelenti, hogy az embernek kevesebb időt kell a munkahelyén töltenie, azaz többet lehet a családjával. Próbálunk minden termékkel azonosulni, és én ezt igyekszem a legpozitívabban tenni.

Még mindig hivatásként tekintek arra, amit csinálok, de tisztában vagyok vele, hogy ez a harmadik legutáltabb szakma a világon. Politikus, rendőr, reklámszakember. Mi – ha úgy vesszük – az igazság egy verzióját kínáljuk, és ezt nyilván tudják az emberek is. Én azon vagyok, hogy ez megváltozzon, és az emberek ne úgy tekintsenek a reklámra, mint a YouTube-videók előtt felugró idegesítő hirdetésre, hanem egy olyan hasznos, az életüket megkönnyítő, szórakoztató tartalomra, aminek akár ők is szívesen válnának a részévé.

– Van-e álommárka/-munka, amin akár ingyen is dolgoznál, annyira közel áll hozzád?

– Nemrég voltam Barcelonában egy konferencián, ahol egy szlovén előadó azzal állt elő, hogy dizájnereknek ingyen kellene dolgozniuk jótékonysági kampányokon, mert ők így tudnak hozzájárulni ahhoz, hogy ezeknek a kezdeményezések valóban jelentős társadalmi hatást érjenek el. Én is így vagyok ezzel. Nekem is van több olyan projektem, amiken a munkaidőmön kívül foglalkozom. Tulajdonképpen az U30 is ilyen, de van például egy olyan projektem is, ami az elmúlt száz év kiemelkedőbb budapesti építészetére szeretné felhívni a járókelők figyelmét.

Már hét éve élek a fővárosban, mégis rendszeresen megyek neki oszlopnak, mert felfele bámészkodok. Eszméletlen, hogy mennyi gyönyörű épület vesz körül minket nap mint nap, és mi észre sem vesszük őket, mert a mobilunkat nyomkodjuk ahelyett, hogy felemelnénk a fejünket, miközben várjuk a hetes buszt. Már megvan a csapat, akivel együtt szeretnénk megvalósítani az ötletet, jelenleg befektetőket keresünk.

– A magánélet hogyan fér el ebben az életritmusban?

– Fél éve ért véget egy hosszabb kapcsolatom – részben a munka miatt. Az utóbbi egy év elég sűrű volt, és nem tudtam elég időt otthon tölteni. Most minden energiát a munkámba fektetek, hogy majd évek múlva ne kelljen annyit melóznom, és annyi idő jusson a családra, amennyit valóban megérdemelnek – sok. Sajnos vagy nem sajnos ez a fajta fanatizmus jellemző rám, és talán pont ezért megyek/mentem bele kockázatosabb helyzetekbe is. Nem félek a kudarcoktól, megpróbálok minden pofára esésből tanulni valamit. Ez van.

– Eddigi életed során mire vagy a legbüszkébb? 

– Nehéz kérdés. Ha ezt a kérdést két éve teszed fel nekem, akkor gondolkodás nélkül elkezdetem volna sorolni a mindenkori ügynökségekkel, barátokkal megnyert szakmai díjakat. A mostani énem leginkább arra büszke, hogy két születésnapot ünnepelhetek. Három évvel ezelőtt volt egy súlyos balesetem, amiből szerencsére teljesen sikerült felépülnöm fizikailag és lelkileg egyaránt. Ez egy olyan meghatározó esemény, amiből minden helyzetben erőt tudok meríteni.

– Mit üzensz a saját korosztályodnak, mire figyeljenek leginkább, ha érvényesülni szeretnének?

Nem gondolom, hogy nekem kéne megmondanom, hogy megy ez, de ha mindenképp mondanom kell valamit, akkor az az lenne, hogy ne vegyék magunkat annyira komolyan. Legyenek kíváncsiak, olvassanak többet, figyeljenek a szüleikre, és tegyék le a telefont, ha társaságban beszélgetnek valakivel.

A Miller-arcok sorozatban inspiráló fiatalokat mutatunk be, akik az élet különböző területeiről érkeznek, de mégis több közös vonás van bennük: korosztályukban mindannyian véleményvezérnek számítanak, izgalmas dolgok kerülnek ki a kezeik alól, és érdemes odafigyelni rájuk. Korábban a cultivós Devecseri Gergőt, a We Love Budapestet irányító Papp Reginát prezentáltuk, aztán Somay Márkkal, egy jó szemű és vagány fotóssal jöttünk, majd Simon Bálint, az Ivan and the parazol dobosa mesélt nekünk nőkről, hírnévről és a rakenrollról.

(Fotó: Donkó Péter)