Hölgyek esetében nem illik életkorral dobálózni, ezért annyit mondunk, hogy Regina három éve, 23 évesen kezdte el főszerkeszteni a cybertérben egyre látványosabban jelen lévő budapesti kalauzt és programajánlót, a We Love Budapestet. Az újságírás fogásait hazai és belga egyetemeken elsajátító sajttorta-szakértő–poszt-hippilány–Woody Allen-rajongó a tökéletes bizonyítéka annak, hogy az embernek a munkája lehet a szenvedélye is. Beszélgetés ausztráliai gyakornokokról, sörözésről, pozitív erőgenerálásról és a főpolgármesteri tennivalókról.
Ha nem tudtad volna, most elmondjuk, hogy elindítottuk legújabb sorozatunkat, a Miller-arcokat, amelyben inspiráló fiatalokat mutatunk be. Az élet különböző területeiről érkeznek, de mégis több közös vonás lesz bennük: korosztályukban mindannyian véleményvezérnek számítanak, izgalmas dolgok kerülnek ki a kezeik alól és érdemes odafigyelni rájuk. Legutóbb a cultivós Devecseri Gergőt prezentáltuk, most egy nagyon inspiráló és szimpatikus jó csajjal jövünk.
– Katapultáljunk vissza a múltba és elevenítsük fel a We Love Budapest megszületését. Hogyan kezdődött ennek a szerelemnek a története?
– Amikor elkezdtük öt évvel ezelőtt, akkor még nem volt egyértelmű, hogy a turisztikai szektorban az online platform lesz a jövő. Akkoriban még főleg a print ment itthon, és neten csak a külföldi szájtok pörögtek, a booking.com és a Tripadvisor. Itthon a Turizmus Zrt. hivatalos oldalain lehetett infót gyűjteni a városról, ahol az ment, hogy nézd meg a Halászbástyát, menj el a Mátyás Pincébe, és a gulyás a legkúlabb dolog a világon. Akkor jött az ötlettel a tulajdonos, Száraz István, mondván, hogy itt egy piaci rés, kezdjünk valamit a tudással, amit egy beutaztatással foglalkozó cégnél halmoztunk fel. Mi eredetileg ezt csak turistáknak szántuk és főként angol nyelvben gondolkoztunk. Összességében hat nyelvre terveztük, de erről elég gyorsan letettünk, mert iszonyú költségei lettek volna. Végül három éve indultunk el a magyar és az angol nyelvű szájttal. Amikor a tartalmi felépítéssel elkészültünk, pont a kezünkbe is került egy olyan dizájn, ami tetszett nekünk. Belecsaptunk a lecsóba, és gyorsan kiderült, hogy a magyar nyelvű oldal pörög jobban. A mai napig 70–30 százalékos a látogatók aránya, a magyar tartalom javára. Persze az angolt is fel akarjuk futtatni, van két angol anyanyelvű szerzőnk is.
– Hallottam egy olyan sztorit, hogy egy osztrák lány jelentkezett a WLB-nél, hogy gyakornok lenne nálatok. Ez elég érdekes.
– Igen, valóban az, ráadásul nem ő volt az egyetlen. Tavaly Spanyolországból is érkezett hozzánk gyakorlatra egy lány, Gaby. Ő fél éven keresztül szerkesztette az angol nyelvű oldal egy részét. Aztán volt egy magyar származású ausztrál lány, Ildi, aki bejelentkezett, hogy imádja Budapestet és az oldalt is. Most ő az egyik angol nyelvű írónk. De mások is megtalálnak minket: két éve a KLM légitársaság forgatott velem arról, hogy mit kell csinálni Budapesten, ha valaki erre jár. Ez a mai napig megy a legtöbb járatukon. De segítettünk a legújabb Lonely Planet kiadás kapcsán is a kalauz újságírójának.
– Olyan az oldal, amilyennek elképzelted induláskor vagy másfelé kanyarodott az évek során?
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen ismert lesz a magyarok körében. Ez azért is alakulhatott így, mert az emberek még mindig meg tudnak lepődni azon, hogy milyen helyek vannak a közelükben, illetve hozzájuk könnyebben el tudtunk jutni a tartalmainkkal, mint külföldre.
– Milyen főnök vagy? Csapkodod az asztalt vagy mosolyogsz, mint egy jóságos nagynéni, ha nem haladnak a dolgok?
– Nem vagyok egyszerű eset, van egy mediterrán természetem, de az amiatt is van, mert az a ritka helyzet áll fent, hogy részben tulajdonos is vagyok, így másképp nézek rá a cég működésére, mint egy átlag főszerkesztő. Sokat követelek magamtól és fel tud húzni, ha azt látom, hogy valaki nem ad bele apait-anyait. Most van egy olyan csapatom, amelyiknek a tagjai értik ezt, és tudnak nagy nyomás alatt is teljesíteni. A WLB nem csak a munkája, hanem az élete is ennek a szerkesztőségnek, és mivel fiatal a banda tényleg nagyon családias és együtt növünk fel az egyre nagyobb feladathoz.
– A következő három évet hogyan képzeled el?
– Több olvasó, több tartalom, jobb sales, és jó lenne, ha lennének olyan bevételek, amikből különlegesebb tartalmakat is el tudnánk készíteni. Szeretném, ha az angol nyelvű szájt jobban pörögne, és ha a We Love Balaton szintet lépne jövőre. És nem titok, hogy még több szájtot szeretnénk elindítani, mert nem Budapestből és Balatonból áll az ország. És ne adj isten, külföld irányába is elmozdulhatunk.
– Elég nagy társaságkedvelő hírében állsz. Hét napból hányszor mozdulsz ki valamerre?
– Hét napból hat-hétszer megindulok, de nem csapatom reggel hatig, mert ahhoz már öreg vagyok, hogy három óra alvás után beaszpirinezve, napszemüvegben menjek dolgozni. Az V., VI., VII.-ben sokat mozgok. Rendszerint haza sem megyek az irodából, hanem onnan lövök ki.
– Mik lennének a legaktuálisabb tippjeid, ha tanácsot kérnék tőled, hogy mit nézzek meg mostanában Budapesten?
– Mostanában a tetőteraszokat szeretem. Tök jó, hogy Budapest kezdi felfedezni a tetőbárokban rejlő lehetőségeket. A 360 Bar egy izgi helyszín, azt leszámítva, hogy sokan vannak, és döcögös italhoz jutni. Nagyon bírom azt, ami a Március 15. téren történik. Akinek van ideje, az nézze meg. Pár hete voltam a Bábelben, az egy árban húzósabb étterem, de nagyon jó. És megnéztem a Mazel Tovot is, ami nagyon érdekes koncepció, de tök jó a Raqpart is! Az abból a szempontból a legjobb választás, hogy a folyóparton van, és a város közepén, ami sajnos elég ritka.
– Ha kapnál két üveg sört, és elvihetnéd egy barátod akárhová a világon, akkor hol innátok meg azt a sört?
– Berlinben voltam márciusban, ott szoktam rá a sörre. Van egy Markthalle Neun nevű vásárcsarnok, ahol csütörtökönként street food esték vannak. Épp egy mexikói zenekar játszott a csarnok közepén, amikor ott jártunk, iszonyat jó hangulat volt.
– Honnan merítesz inspirációt, ha merülnek a kreatív elemek? Utazol? Olvasol? Vagy sajttortát sütsz? Hogyan töltődsz fel lelkileg?
– Budapest maga az inspiráció, dobja elém a témákat, akárhányszor eltévedek a városban, de rendszeresen tekerek olyan utcákban, amiket még nem ismerek, és minden egyes kapualj, lépcsőház, tetőterasz újabb löketet ad arra, hogy beugorjanak azok a dolgok, amelyekről nem kapok sajtóanyagot. Sokat utazom, ami mindig újabb dimenziókat nyit meg, és próbálok abból is hazahozni valamit. Lelkileg akkor töltődök fel, ha kimegyek futni a szigetre, vagy elmegyek egyedül egy kiállításra és a csupasz fehér falak között néha egyedül lehetek, vagy ha válogatok az Írók Boltjában. A legtöbb dolog csak úgy rám talál, és elviszem magammal, aztán ha úgy érzem egy ponton, hogy érdekes megírni, akkor kötök hozzá valami aktuális dolgot. Vicces néha csendben lenni, és sodródni a városi pletykákkal és elejtett mondatokkal, szoktam néha hangosan röhögni magamban egy kávézóban, ha valamit meghallok megfigyelés közben.
– Még személyesebb vizekre evezünk. Ha már férfimagazin és férfiak: mi fog meg téged egy pasiban?
– Uh. Nehéz kérdés. Egy férfi nálam talán akkor kezd érdekes lenni, ha kicsit távolabb van az én világomtól, és elsőre kicsit furcsának és különcnek érzem. Engem az ragad meg valakiben, ha tud egy újabb ajtót nyitni, és van legalább egy dolog az életében, amit szenvedéllyel csinál, és nekem meg kell ismernem és értenem azt. És ez teljesen mindegy, hogy a csapszerelés vagy a tőzsdézés, csak legyen egy dolog az életében, amit mindennél jobban imád csinálni.
– Ha te lehetnél ősztől a főpolgármester, akkor min változtatnál?
– Én a Dunapartot visszaadnám a fővárosiaknak, mert jelenleg nem tudják élvezni, és ez nagy kár. Van a Római part és a Kopaszi-gát, de a városban az emberek el vannak zárva a Dunától. Aztán kicsit közelebb hoznám Budát, mert az nekem nagyon messze van. És a sokat emlegetett magyaros mentalitáson is változtatnék, mert néha már olyannyira groteszk egy villamoson utazás, vagy egy párbeszéd az utcán, mint egy Örkény egypercesben. Persze ez utóbbi nem tartozik egy főpolgármester feladatai közé, de én megpróbálnám.
(Fotó: Donkó Péter)