Valami tönkrement bennünk a Kertész utcai Hashtag Club láttán, és ez csak a jéghegy csúcsa

Mert vannak ám még cifra szosölmédiás névadások Budapesten, amikből mutatunk is rögtön kettőt, de nem fogsz örülni. Mi legalábbis azonnal kiteleportálnánk magunkat ebből digitális világból.

Ami persze rettentő önironikus kijelentés újságíróként, mert miből élne egy online magazin, ha nem a lájkok, megosztások, kommentek generálta olvasói aktivitásból? Plusz igen, lesütött szemmel toporogva elismerjük, hogy mi is gyakran használunk hashtaget, mert nagyon praktikus funkciói vannak az azonos tartalmak összehúzásánál.

De az ember azt érzi, hogy mikor elérkezhet a napnak az a laptoplecsukós, telefonelsötétítős, appkikapcsolós része, mikor a digitálisból átléphet végre az analógba, az emberi kapcsolatokba, egy jó kávézásba, sörözésbe, vacsorázásba, beszélgetésbe, akkor kéremszépen ne penetráljon be a közösségi média az életébe, jó? Akkor legyünk offline, és élvezzük azt, hogy a szemünk háromdimenziós valóságot lát, valós emberek valós idejű hangját hallja, az ételek tapinthatóak, nem csak lájkolhatóak, az italokkal megkínálunk másokat és nem továbbosztjuk őket egy képernyőn. Élvezzük, hogy az életnek színe, szaga, tapintása, érzékelése van a digitális világon túl.

Ezért az ember naiv gyermeke kimegy az utcára, hogy beüljön egy jó kocsmába, bárba, étterembe, kricsmibe, akármibe. Ahol nem csupán szelfiző embereket lát... hanem magát a helyet is úgy hívják.

Az ember naiv gyermeke nem akarja elhinni, dörzsöli a szemét, hogy ez most tényleg komoly-e, depedigbizonyhogyaz. Selfie. Grill. Bár. Az Uránia mozi közvetlen szomszédságában. És sarkon fordul, hogy elmeneküljön egy másik helyre, ami nem a csücsörítős-izomfeszítős-véletlenülgecijóamellem-öntömjénező fotóműfajról kapta a nevét. Fut, fut, fut, míg el nem ér a...

Oké, ez még mindig csak két hely, mondjuk az is éppen kettővel több, mint amennyi a világra kellene, nemhogy a fővárosunkba. Ezzel a félig üres pohár hangulattal az ember naiv gyermeke végül elmegy ügyet intézni az amúgy is rettentően vidám NAV-ba a Kertész utcában, és széles jókedvét fokozandó szembejön vele ez.

Mi *csak* erről a három helyről tudunk, de ennyi is untig elég. Nagyon reméljük, hogy nem fog nyílni (vagy nem nyílt már) Comment Café, Priviüzi Pub vagy Share Sarok és nem is szeretnénk ötleteket adni. Most mondhatnánk azt, hogy „oszd meg, ha egyetértesz” vagy „lájk, ha tetszik”, de nem mondjuk. Nyugodtan tegyél, amit szeretnél, ha pedig tényleg egyetértesz azzal, hogy ne nevezzünk már el vendéglátóipari egységeket közösségi médiás cuccokról, mert vérgáz és mert tudjunk már legalább a szabadidőnkben egymással foglalkozni a virtuális világ helyett, szóval ha tényleg egyetértesz, akkor most hívd fel egy barátodat és igyál meg vele egy sört úgy, hogy ezt az élményt nem osztod meg hashtaggelt szelfiként lájkvadászva. Hogy nem becsekkolsz egy helyre, hanem beülsz. Nem lájkolod, hanem szereted. És nem megosztod, hanem átéled. Köszönjük.

A Business Insider kiderítette, melyik márkát szerzi be a US Army. Hordóban, nem palackban.

Ez pedig a Jack Daniel’s Single Barrel, amit 1998 óta hordóban is be lehet szerezni a By the Barrel akcióval (a hordóban 250 palacknyi whiskey van, az ára 9-12 ezer dollár, azaz kb. két és fél millió forint körül mozog.)

Igazság szerint az amerikai hadsereg kereken tizenhat éve az amerikai whiskeys cég legnagyobb vásárlója, és ezt a cég egyik mesterlepárlója, Jeff Arnett kottyintotta el.

Navy SEAL csapatok a BI cikke szerint rendszeres és lelkes vásárlói ennek az italnak, azt pletykálják, hogy a bin Ladent levadászó csapat a sikeres akció után is rendelt hat darab ilyen hordót. A MacDill Air Force Base is a visszatérő és nagybani vásárlók között van, ami bizonyítja, hogy a hadsereg különböző egységeinél is népszerű a márka.

A vásárlás a következőképpen zajlik: a vevő a cég Lynchburgi (Tennessee állam) lepárlójában megkóstól három hordót, kiválasztja a kedvencét. Ezt követően a cég palackozza a hordót (kb. 250 palackot), beszámozza őket, és az üres hordót is elküldi a vevőnek.

Kaja, drogok, botrányok, siker. Elmondjuk, hogy miért ő a legkirályabb szakács, aki valaha írt.

Punk a konyhában

Anthony Bourdainnek nincsenek Michelin-csillagjai, sőt, mi több, soha nem is volt neki. Gasztronómiai kvalitásai alapján nem tartozik az elitbe, nem mutat új irányt a kulináris élmezőny számára, mivel sosem foglalkoztatta a kísérletezés. Bourdaint egy dolog érdekli: az evés, és valószínűleg szakács is azért lett, hogy minél többet tudjon meg arról az univerzumról, ami az evést körülveszi. 2000-ben írt bestsellere, A konyhafőnök vallomásai (Kitchen Confidential) minden idők legjobb könyve, amit szakács írt. Amíg a híres séfek és tévészakácsok évente jelentetik meg szakmányban gyártott, igényes, de halálosan unalmas illusztrált receptkönyveiket (van még olyan dolog, amiről Jamie Oliver nem adott ki könyvet?) , addig emberünk totálisan szétfeszítette a műfaji kereteket és megalkotta az évtized leghatásosabb alkotását, ami gyökeresen átalakította a közvélemény képét arról, hogy mi egy étterem és micsoda egy séf.

És hogy mi a trükk? Pofonegyszerű és brutálisan nehéz dolog: az őszinteség. Bourdain, a konyhai zsoldos és veterán olyan őszinte kitárulkozással írta meg a könyvet, mintha a halálos ágyáról diktálta volna. Hogyan szoktak lopni az éttermi dolgozók, miért drogoznak a séfek, hogyan szokott rá a kokainra, és milyen mélyre nyomta a drog, miért mentek tönkre éttermek, amikben dolgozott, ki kefélt kivel, miért nem szabad New York-ban hétfőn halat rendelni, milyen formában adják ki a romlott árut az éttermek, kiteregetett mindent, amiről a séfek, és étteremtulajdonosok a sírig hallgattak volna.

Bourdain később bevallotta, hogy némiképpen tartott a szakma fogadtatásától, de érdekes módon csak hátba veregetéseket kapott, és hirtelen a világ összes séfjének – legyen az Michelin-csillagos szent, vagy egy oklahomai hamburgerező szakácsa – automatikusan barátjává vált.

Bourdain a CIA soraiban

A CIA ezúttal nem az amerikai hírszerzést, hanem a Culinary Institute of Americát jelenti, amely az Egyesült Államok, sőt az amerikai kontinens legkomolyabb gasztronómiai iskolája. Kellőképpen nagy arccal fogott neki az életnek, ám a terepen, ami nem a New York-i csúcséttermeket jelentette, hanem huszadrangú BBQ grilleket, pizzériákat New Jersey-ben majd Floridában, az öreg rókák gyakran porig alázták a zöldfülű és szemtelen Anthonyt, aki szépen lassan beleszokott a gépházban töltött mindennapokba.

A könyvével egy csapásra híressé váló Tony nem is rejtette véka alá, hogy bár tiszteli a trendsetter séfeket, igazán csak a szakmai iparosait, a napi több száz tányért felrakó, névtelen zsoldosokat becsüli. Húszas éveiben belecsúszott az alkoholizmusba, aztán a munkahelyi pörgés miatt mindenféle bogyókat kezdett fogyasztani (ami Bourdain szerint gyakori jelenség a konyhákon), sok kokót szippantott fel, aminek következtében mára úgy néz ki, mint aki szétesett, de aztán gondos kezek összerakták. Rengeteg viszontagság után végül mégis sikerült tisztességes New York-i séffé válnia. Nagyjából 40 évesen higgadt le, lehorgonyzott a Brasserie Les Halles nevű manhattani intézményben, 2000-ben pedig megjelent a később 28 nyelvre lefordított A konyhafőnök vallomásai, ami új fejezet kezdetét jelentette, ugyanis kiderült, hogy Bourdain jobb író, mint séf, és jobb műsorvezető, mint író.

Punkrock mindhalálig

A Les Halles azt a konyhát viszi, ami a legközelebb áll hozzá, a franciát. Bisztrókonyha, de magas fokon, ráadásul Bourdainnek az étterem vezetői teljes szabadságot adtak. Már jópár éve nem vesz részt a napi robotban, tévéműsorokat forgat, és könyveket ír. 2010 őszén egy szép emlékű tévéműsor kapcsán volt szerencsém megfordulni a Les Halles konyhájában, legnagyobb szívbánatomra Bourdain nem volt benn, de jobbkeze, A konyhafőnök vallomásai elején is feltűntetett Carlos Llaguno igen, a derék dél-amerikai tag gyártott is egy remek borsos bélszínt. Amikor a forgatás után Bourdainról kérdeztem, mosolyogva ennyit mondott: – He’s a cool guy. A „laza srác” olyan menüt rakott össze, ami francia, ugyanakkor New York-i, ugyanis van itt boeuf bourguignon, de foie gras hamburger is (20 dollár, 4400 forint) – ilyet egy franciaországi francia sem tenne a libamájjal, legalábbis ezen a szinten.

Éppen nem szólt a zene, de a könyve óta tudjuk, hogy Bourdain konyhájában bárki hozhatta a saját zenét, igaz, ha valaki Billy Joelt tett fel, az a legenda szerint azonnali kirúgással járt. Tony a punkrockra esküszik, kedvence a New York Dolls, The Stooges, The Voidods és a Ramones. The Nasty bits című könyvét egyenesen Joeynak, Dee Deenek és Johnnynak, az együttes tagjainak ajánlotta.

Tévésztár

A konyhafőnök vallomásai egyenes folyományaként a Food Networkön megkapta első tévéműsorát, így folytathatta azt a két tevékenységet, amit a legjobb szeret: evett és mesélt. A 2002-es A bolygó amerikai (A cook’s tour) gasztronómiai világjárás Japántól Ausztráliáig, tacótól a hernyókig. Közben a Fox A konyhafőnök vallomásai címmel beindított egy sorozatot, amelyben a Bradley Cooper alakította főszereplőt, Jack Bourdaint teljes egészében hősünkről mintázták. 2005-ben leszerződött a Travel Chanellel, ahol nekikezdett Fenntartások nélkül (No reservations) című sorozatának. Bourdain körül mindig izzik a levegő, így nem csoda, hgy 2006 júliusában keményen belenyúlt. Bejrútban forgattak, és szokás szerint arra készült, hogy egy kamerától kísérve végigeszi a várost, amikor kitörték az évtized legsúlyosabb harcai Izrael és Libanon között. Tengeri és légi blokád, és a város stratégiailag fontos pontjainak bombázása. A világ leglazább séfje hirtelen egy háború közepén találta magát. A stábot a helyi segítők magukra hagyták, Bourdainék pedig ott álltak magukban, egy idegen városban, amit lőttek. Amíg a hoteljükben rostokoltak, Bourdain a feszültséget úgy vezette le, mint egy igazi szakács: bekéredzkedett a konyhára és főzött. Pár nappal később evakuálták őket, és egy amerikai hadihajó segítségével hazatérhettek. A tévéműsor negyede sem készült el, szóval a tévéséf és stábja úgy döntött, hogy készítenek egy filmet arról, hogyan nem készült el a film. A bejrúti epizód végül akkorát ütött, hogy Emmy díjra jelölték, ez pedig olyasmi, ami korábban egy tisztességesen végigforgatott műsorával sem történt meg.

Bolygó amerikai

Bourdain jelenleg is utazik, tegnap Barack Obamával evett a vietnami Hanoiban, Facebook profilján szépen szemmel lehet követni, hogy merre jár (tavaly megfordult nálunk is.) Híres arról, hogy bármit megeszik, valószínűleg még nem utasított vissza semmilyen helyi fogást. A legkeményebb cuccok: fókaszem, balut, egy egész kígyó,(ami még élt!), illetve az általa is legszörnyűbbként aposztrofált szavannai varacskosdisznó ánusz, illetve a grönlandi rohasztott cápahús.

Elmondása szerint a legundorítóbb kaja, amit valaha fogyasztott mégis a McNuggets. Nem rejti véka alá, ha kedvel valakit (pl: Thomas Keller, Ferran Adria, Mario Batali), de azt sem tartja meg magának, ha valakitől rosszul van (Alain Ducasse, egy tucatnyi kevéssé ismert tévéséf és az ABBA). Vigyázat, szókimondó szövegek!, olvasható műsorai elején, mivel nem állnak tőle távol a káromkodások és a szexista poénok.

Nem baj, Tony, mi így szeretünk.