Két furgonnyi szesz, és a kérészek szexuális élete – megnéztük a szolnoki Tiszavirág Fesztivált

Egy 1973-as Volkswagen Transporter tele kézműves sörrel, egy '66-os Citroën HY tele világbajnok pálinkákkal, és egy fesztivál, ami a tiszavirágok párzására épül a városban, melynek legújabb büszkesége egy tacóra emlékeztető híd. Egyértelmű volt, hogy vállalnom kell a potyautas szerepét Szolnok felé...

A kizárólag magyar kézműves söröket csapoló Főzdebusz stábjával jó a viszony, a csapat egyik tagja nyomott be az Első Magyar Házisörfőző Verseny zsűriébe, az otthoni sörfőzés rejtelmit is így ismertem meg, és a pesti Főzdefesztek bizonyos részét is a buszban szoktam átvészelni, így most sem volt nehéz elintézni, hogy lenézhessek velük Szolnokra. Az immáron hetedik alkalommal megrendezett Tiszavirág Fesztiválról szégyenszemre még sosem hallottam, így a megírandó cikkek egyre nagyobb tornya ellenére is leszöktem a nyitónapjára. Az viszont meglepetésként ért reggel, hogy a Főzdebuszhoz egy másik veterán jármű is csatlakozott, a Nobilis pálinkák gyönyörűen felújított Citroën furgonjának képében. Már csak a Fröccsbusz kellett volna egy jó kis hármashoz!

Az öv? Nem tudom, sosem próbáltam!

A Transporterbe ülve rendes fiúként automatikusan nyúlok a biztonsági övért, ám az nem több, mint egy lazán lógó, rendkívül piszkos anyagdarab. Funkciója betöltésére láthatóan alkalmatlan. Igazából nem számít, hiszen a lábam előtt a csupasz karosszéria, még néhány arasznyival előrébb pedig már a külvilág, így egy esetleges frontális ütközést amúgy is nehéz lenne túlélni. A beltérben még fellelhetőek a korábbi kék festés maradványai, ez ugyanis egy teljesen átlagos furgonként kezdte karrierjét 1973-ban, az emelt tetőt a sörcsap tette indokolttá. Az üvegszálas frontrész vidékről érkezett, könnyen elképzelhető, hogy annak idején két szakosztályos kenu közti szünetben csinálták a mesterek. Ami viszont gyári, az az 1,6-os boxermotor, melynek hangját jól ismeri minden bogaras, hiszen abban is ez dolgozott, mind a negyvenhét lóerejével. Nem véletlen, hogy a teli söröshordókat egy másik autó szállítja, ennek sok lenne az extra teher.

A műszerfal kissé olyan, mint valami építőjáték: amihez nyúlok, az kijön a helyéről. A műszeregységet elvileg tartja két csavar a négyből, de hamar rájövök, hogy csak egynek van menete, így inkább a döntött dizájnnak köszönhető, hogy a helyén marad. Mögötte három fém pálca szolgálna a fűtés irányítására, de a műszerfalon csak két rés van neki. Káosz. Egyedül a kilométeróra működik rendületlenül, tájékoztatva a stabil nyolcvanas utazótempóról. Hogy mennyire indokolt tankolni, a Transporter nem árulja el, ez érzésre megy. Az apró elektromos hibák kijavítására nyilván sort kerítenek majd, de ez egy munkagép, így a legfontosabb, hogy az mp3-as magnó működjön a pultoslány szórakoztatására. Az pedig dönget.

Akkoriban még nem volt metálfény...

A külső kapaszkodók segítségével az előre nyíló ajtókon át az utastérbe huppanva döbbenek rá, mennyire alapos munkát végeztek Nobilisék a Citroën HY furgon felújításakor. Mindene gyönyörű, de szerencsére nem kirakatbábú, hiszen pálinkát visz az arra szomjazóknak. Az is hamar világossá válik, hogy bár a két busz gyártási éve között csupán röpke hét év van, mivel a HY-t 1947-ben, a T2-t pedig 1971-ben kezdték el gyártani, technikailag fényévekre vannak egymástól. Hiába volt forradalmi megoldás mind a fronthajtás, mind a tolóajtó, mind a hullámos alumíniumkaszni (melynek ötletét a német Junkers repülőktől csenték: így azonos súly mellett nagyobb merevséget értek el) a háború után, míg a Volkswagen tudja tartani a mai tempót, szegény Citroën már hetvennél szól, hogy ezt nem kéne erőltetni. Orrában a Traction Avantból ismert 1,6-os sornégyes dolgozik, harminckilenc lóerővel, és óvatos lábbal is tizenkét literes fogyasztással. Ezt a hihetetlen teljesítményt három fokozaton keresztül szabadíthatjuk az útra, a váltó, valamint az műszerek megértését pedig az alábbi ábra segíti:

A modern Citroënekben is látott praktikus tárolórekeszek ötlete valószínűleg a HY-tól ered, hiszen ebbe a műszerfalba egész egyszerűen beszabtak egy fém fiókot. Olyan, mint amit régi műhelyekben húzol ki egy határozott mozdulattal, megfelelő méretű kóbor csavarokat keresgélve. Kint szemerkél az eső, így dolgozik a szélvédő közepére szerelt ablaktörlőmotor. Itt semmi sincs elrejtve! A Traction Avant motorja és váltója ugyan fordítva van beépítve, de a szintén onnan érkező belső kilincs a megszokott irányban áll, mint ahogy a Kacsáról ismerős fényszórók is. Ezektől van a HY-nal egy kedves, sárga szemű buldogra emlékeztető arca. Később ezt nézem a VW visszapillantó tükrében, ami Szolnokhoz közelítve jelentős dugóról tesz jelentést a 4-esen. A Citroën mögött feltehetően sokan káromkodhattak:

Ezt a hidat meg kéne tölteni darált hússal!

Szolnok belvárosában kóborlunk, mivel fogalmunk sincs, hol a Tisza-part. A Citroënben csak addig volt GPS, míg ki nem derült, hogy az alumíniumdoboz még a CIA-t is leárnyékolná. A tisztességes térképekről meg persze időközben leszokott az emberiség, pedig a fiókban elférne akár egy klasszikus világatlasz is. Persze nincsenek nagy távolságok, hamar célba ér a csapat.

A Főzdebusz és a Pálinkabusz a Tiszai Hajósok Terén kapott helyet, mely a fesztivál idejére Maláta térre változott. Esik az eső, de a zenei rendező biztosít róla, hogy nem tart sokáig. Még korán van, bármi lehet, de a pakolás után inkább letolunk egy pálinkát, aztán körülnézünk. Az esőtől amúgy is elszállt az áram, van időnk. A táblák szerint 1,3 milliárdos támogatásból épült Tiszavirág-híd és környéke igazán impozáns: mindent díszkő fed, a parti sétányon pedig még ilyenkor is folyamatosan futókba és biciklisekbe ütközni. A hídnak gyakorlati haszna, hogy összeköti a belvárost a túlparton lévő stranddal. Informálódunk, és a megkérdett helyiek szerint tényleg sokat dobott a városon. Nappal sem rossz, de este mutatja meg magát igazán:

A Tiszavirág Fesztivál papíron négy színpaddal, a keddi tapasztalat szerint viszont inkább eggyel készült, a Maláta téren ugyanis a programfüzet határozott állításai ellenére sem volt zene, és a nagyszínpadon kívül máshol sem volt túlzott aktivitás. Ez, az eső, valamint a tény, hogy a kedd amúgy is a vendéglátósok legsötétebb napja garantálták, hogy a két furgon ne aznap este döntse meg korábbi bevételrekordját. A magyar kézműves sörök gondolata amúgy is új még vidéken, így a zord időben lemerészkedők is inkább a cseh stand nyújtotta ismerősebb nedűket választották.

Mindent a tiszavirágokról

A tiszavirág (Polingenia longicauda) a kérészek (Ephemeroptera) rendjébe tartozó, 8-12 centiméter hosszú, színpompás rovar, melynek szárnyfesztávolsága eléri a 6-7 centimétert. A lárvák elsősorban folyami sziklák alatt élnek, míg a kifejlett állatok közismerten rövid életűek. Az ivarérett állatok rövid felszíni életük során nem is táplálkoznak, bélcsatornájukat levegővel pumpálják fel, hogy könnyebben tudjanak repülni. A kifejlett kérészek csapongva repülnek.

Főleg tavaszi és nyáreleji rajzáskor figyelhetők meg, amikor násztáncukat járják. A tiszavirág rajzása az esti órákban kezdődik, és körülbelül három órán át tart. A rajzás nyitányaként az agyagos partoldalban élő hároméves lárvák felemelkednek a víz felszínére. Feljutásukat a kültakarójuk alatt felhalmozódó gáz segíti. A vízfelszínen bújik elő a lárvabőrből a szárnyas rovar.

Először a hím szubimágók jelennek meg, amelyek a partra repülnek, ahol vedléssel alakulnak párzóképes imágókká. A vedlés folyamata során az állat röpképtelen, így teljesen ki van szolgáltatva a rovarevő madaraknak. Az imágóvá átalakult, hosszú fartoldalékkal rendelkező hímek közvetlenül a víz felett repülve keresik a nőstényeket.

A nőstények a lárvabőrből kibújva azonnal párzóképesek. A párzás után a nőivarú egyed a folyó felett repülve megkezdi a kompenzációs repülést. A folyó felett 5-10 méteres magasságban halad a folyásiránnyal szemben, majd távolabb leereszkedik a vízre, ahol lerakja a petéit. A peték lesüllyednek a mederfenékre, majd a kikelő lárvák befúrják magukat a meder falába, és a víz felé nyitott vájatban élnek a következő három évben, tíz-százezres egyedszámú telepeken. (Forrás: Wikipédia)

Hogy hasznosan teljen az idő, éjfélig végigkóstoltuk a Nobilis-kínálat durván felét, és egy biztos: a feketeribizli pálinkájuk nem véletlenül nyert annyi díjat. Órákkal a háromcentes után is olyan, mintha egy ribizlibokorba dugtam volna a fejem. A fekete üveges ital bő kétezer forinttal drágább, mint az alapízek, de tényleg különleges. Sör fronton sem volt hiány: a busz ezúttal is hozott megnyugtató mennyiségű Keserű Mézet a Fóti Kézműves Sörfőzdéből, valamint Dupla Köleses sört a Jázsdózsai Sörfőzdéből. Nálam előbbi a nyerő, de a közönségnek a köleses is legalább annyira tetszett. Volt időnk beszélgetni, így kiderült, Szolnokon ez az egyetlen nagyobb rendezvény, pedig elférne még pár a naptárban. A program szerint a Pannonia Allstars Ska Orchestra szórakoztatta a nagyérdeműt, de mi ezt a Maláta térről nem hallottuk. Mire a korai zárás után a nagyszínpadhoz értünk, már csak a Borházak utcájának kínálatától mosolygós emberekkel találkoztunk. Ez volt az a kemény mag, amelyik már el sem jutott a Maláta térig.

A nyitónap csöndessége persze nem azt jelenti, hogy hétvégére nem indul be a buli Szolnokon. Kémeim jelentése szerint a napos percekkel egyenes arányban nőtt a látogatók száma szerdán és csütörtökön, a rutinos szolnokiak pedig már kedden megmondták, hogy itt csak hétvégén lesz igazi a buli. Zene van, sör, bor, pálinka még több, és persze hagyma és zsír is kerül a szervezetbe, ha lenézünk. Ráadásul ma és holnap délután fél hattól és fél héttől 1800 forintért hajóról is lehet nézni a tiszavirágok párzási rituáléját (a szervezők bíznak benne, hogy a kérészek is hallottak a programról, és úgy időzítik a dolgot), a hídon pedig kézműves-vásár lassítja a biciklis forgalmat.

A Tiszavirág Fesztivál programját itt, a két veterán furgont pedig a taco-híd tövében találod! Ha szépen kéred, be lehet ülni. Még két nap, ideje indulni!

(a szerző fotói.)

 Más fesztiválokra is lenéznél? A Player segít!

A quiche (ejtsd: kis) egy francia tésztás lepényféleség, amerikaiak szerint igazi csajos kaja, szóval kitűnő választás, ha meg akarjuk lepni valamivel párunkat, vagy le akarjuk nyűgözni azt a szőkét, akit végre sikerült elhívni randizni.

A quiche-t sok mindenhez hasonlítják különböző fórumokon, nevezik francia pizzának, nyitott lepénynek, és a műfaja sem tisztázott, ugyanis van, ahol desszertként emlegetik, máshol főétel, egy harmadik helyen pedig a reggeli étkezés tipikus fogásának nevezik. Mi nem foglalkozunk a címkézéssel, szerintünk a quiche olyan valami, amit meg lehet enni, és finom. A töltelék ezerféleképpen variálható, mi ezúttal egy zöldséges verziót készítünk, hús nélkül, szóval ha vega a szíved választottja, akkor ez nyerő megoldás lehet.

Itt egy vizuális gyorstalpaló:

Kezdjük az alapoknál: ha elkészítésről beszélünk, akkor a quiche két fő részből épül fel: 1. van az alapot jelentő tésztalap, 2. minden egyéb, ami a tésztalapra kerül. Elsőként a tésztát fogjuk elkészíteni, mert ennek kell egy kis idő, hogy megkeljen. A tésztagyúrás általában sok hobbi szakácsnál egy komoly lélektani határt jelent, mert rejtélyes, misztikus dolognak tűnik, amit csak a beavatott kevesek képesek megalkotni egy titokzatos szeánsz során. A helyzet ennél egyszerűbb, ugyanis a tésztagyúrás alapjában véve egy igen mechanikus folyamat: az ember összerakja A-t, meg B-t és C-t, és kész a termék. Jó, jó, tudjuk, a főzés az művészet, meg kreativitás, meg minden, de ezt a szöveget hagyjuk meg a csajoknak.

Part 1. A tészta

Tésztát gyúrni egyáltalán nem nehéz. Kell hozzá pár dolog, például egy konyhai mérleg, ugyanis a tészta esetében a számok fontosak. Harminc dekagramm lisztet morzsoljunk el tizenöt dekagramm vajjal – vajról beszélünk, a margarint dobjuk ki, gyújtsuk fel, lőjük ki a világűrbe –, egy tojás sárgáját, egy csipet sót, majd lassan öntsünk hozzá annyi hideg vizet, amitől a tésztánk még nem lesz nyúlós. Kezdjük egy decivel, ez a minimum, majd a halmazállapotot figyelve öntsünk hozzá egy újabb decit, ha kell. Milyen a kemény tészta? Olyasmi, mint a gyurma, de annál azért egy árnyalatnyival puhább, szétmorzsolhatóbb. A nyúlós tészta meg úgy nyúlik, mint a megolvadt sajt, de ha itt tartunk, az már nem szerencsés. Ebben az esetben a mentőövet pár deka liszt és egy kevés vaj jelenti.

A tésztát tegyük egy tálba, takarjuk le, és tegyük fél órára hűtőbe. Vegyük elő a sütőformát, ami esetünkben egy kerek, általában hullámos szélű frizbihez hasonlító tárgy. (Nagy szupermarketekben is könnyen beszerezhetjük, olyan helyeken van, ahol férfiak általában nem szoktak megfordulni, nevesül a fakanalak, sajtreszelők, és hasonló tárgyak osztályán. Egy kb. egy centi magas peremű, béna fémtálcát keressünk.) A tésztát nyújtsuk ki, szokták mondani a szakácskönyvek, de mit jelent ez? Semmiképpen ne úgy nyújtsuk ki, mintha egy expander lenne! Ehelyett inkább tegyük a liszttel beszórt konyhapultra, és egy sodrófával, vagy akár egy üres borospalackkal (kipróbált módszer, ráadásul egy legénykonyhában előbb fogunk üres borosüveget találni, mint sodrófát, nem igaz?) és nyújtsuk ki. A tészta ne legyen papírvékony, inkább jó félcenti-centi vastag. Ezt követően tegyük be a sütőformába. Ha ezzel megvagyunk, akkor veregessük vállon magunkat, bontsunk ki egy üveg pezsgőt, mert megcsináltuk!

Vaksütés

Nem, a vaksütés nem azt jelenti, hogy innentől kezdve letakart szemmel sütünk tovább. Ennyire még a franciák sem furcsák. A vaksütés azt jelenti, hogy a tésztát töltelék nélkül elősütjük, hogy amikor élesben megy majd a dolog, akkor ne púposodjon fel, és ne ázzon szét a később belépakolt tölteléktől. Halmozzunk valami olyan súlyt a közepére, ami nem olvad meg, például egy marék szárazbabot. Az elősütés 190 °C fokon történjen, kb. 10-15 perc elég is lesz. Utána vegyük ki.

Part 2. A töltelék

Amíg vaksül a tészta, addig forrásban lévő vízbe dobjunk bele falatnyi darabokra vágott brokkolit, majd 2 perc után vegyük ki és öblítsük le hideg vízzel. Erre azért van szükség, hogy lehűljön, és ne főjön tovább magában. Keverjünk össze másfél deci főzőtejszínt, két tojást, meg 15 deka szétmorzsolt rokfort sajtot, majd sózzuk, borsozzuk. A brokkoli darabokat tegyük bele a tésztalapba, majd öntsük fel a sajtos-tejszínes keverékkel, utána vágjuk be az egészet a 180 °C fokos sütőbe és hagyjuk ott negyven percig, vagy amíg a teteje megbarnul.
Kifejezetten olcsó fogásról beszélünk, ráadásul a quiche jól elvan hűtőben is, és hidegen is fogyasztható. A tészta miatt időigényes az elkészítése, ráadásul a mosogató is meg fog telni, de megéri a fáradságot, mert a végeredmény mutatós és ízletes.

Hozzávalók

30 dkg liszt

15 dkg vaj

3 tojás

1 brokkoli

150 g tejszín

15 dkg rokfort



frissen őrölt bors

Bon apétit!

Mondtuk, hogy könnyű lesz, igaz? De ha még ez is túl fárasztó neked, akkor irány a Netpincér, ahol a címed megadása után már választhatsz is a jobbnál jobb opciók között. Mindent bele!

Kaja, drogok, botrányok, siker. Elmondjuk, hogy miért ő a legkirályabb szakács, aki valaha írt.

Punk a konyhában

Anthony Bourdainnek nincsenek Michelin-csillagjai, sőt, mi több, soha nem is volt neki. Gasztronómiai kvalitásai alapján nem tartozik az elitbe, nem mutat új irányt a kulináris élmezőny számára, mivel sosem foglalkoztatta a kísérletezés. Bourdaint egy dolog érdekli: az evés, és valószínűleg szakács is azért lett, hogy minél többet tudjon meg arról az univerzumról, ami az evést körülveszi. 2000-ben írt bestsellere, A konyhafőnök vallomásai (Kitchen Confidential) minden idők legjobb könyve, amit szakács írt. Amíg a híres séfek és tévészakácsok évente jelentetik meg szakmányban gyártott, igényes, de halálosan unalmas illusztrált receptkönyveiket (van még olyan dolog, amiről Jamie Oliver nem adott ki könyvet?) , addig emberünk totálisan szétfeszítette a műfaji kereteket és megalkotta az évtized leghatásosabb alkotását, ami gyökeresen átalakította a közvélemény képét arról, hogy mi egy étterem és micsoda egy séf.

És hogy mi a trükk? Pofonegyszerű és brutálisan nehéz dolog: az őszinteség. Bourdain, a konyhai zsoldos és veterán olyan őszinte kitárulkozással írta meg a könyvet, mintha a halálos ágyáról diktálta volna. Hogyan szoktak lopni az éttermi dolgozók, miért drogoznak a séfek, hogyan szokott rá a kokainra, és milyen mélyre nyomta a drog, miért mentek tönkre éttermek, amikben dolgozott, ki kefélt kivel, miért nem szabad New York-ban hétfőn halat rendelni, milyen formában adják ki a romlott árut az éttermek, kiteregetett mindent, amiről a séfek, és étteremtulajdonosok a sírig hallgattak volna.

Bourdain később bevallotta, hogy némiképpen tartott a szakma fogadtatásától, de érdekes módon csak hátba veregetéseket kapott, és hirtelen a világ összes séfjének – legyen az Michelin-csillagos szent, vagy egy oklahomai hamburgerező szakácsa – automatikusan barátjává vált.

Bourdain a CIA soraiban

A CIA ezúttal nem az amerikai hírszerzést, hanem a Culinary Institute of Americát jelenti, amely az Egyesült Államok, sőt az amerikai kontinens legkomolyabb gasztronómiai iskolája. Kellőképpen nagy arccal fogott neki az életnek, ám a terepen, ami nem a New York-i csúcséttermeket jelentette, hanem huszadrangú BBQ grilleket, pizzériákat New Jersey-ben majd Floridában, az öreg rókák gyakran porig alázták a zöldfülű és szemtelen Anthonyt, aki szépen lassan beleszokott a gépházban töltött mindennapokba.

A könyvével egy csapásra híressé váló Tony nem is rejtette véka alá, hogy bár tiszteli a trendsetter séfeket, igazán csak a szakmai iparosait, a napi több száz tányért felrakó, névtelen zsoldosokat becsüli. Húszas éveiben belecsúszott az alkoholizmusba, aztán a munkahelyi pörgés miatt mindenféle bogyókat kezdett fogyasztani (ami Bourdain szerint gyakori jelenség a konyhákon), sok kokót szippantott fel, aminek következtében mára úgy néz ki, mint aki szétesett, de aztán gondos kezek összerakták. Rengeteg viszontagság után végül mégis sikerült tisztességes New York-i séffé válnia. Nagyjából 40 évesen higgadt le, lehorgonyzott a Brasserie Les Halles nevű manhattani intézményben, 2000-ben pedig megjelent a később 28 nyelvre lefordított A konyhafőnök vallomásai, ami új fejezet kezdetét jelentette, ugyanis kiderült, hogy Bourdain jobb író, mint séf, és jobb műsorvezető, mint író.

Punkrock mindhalálig

A Les Halles azt a konyhát viszi, ami a legközelebb áll hozzá, a franciát. Bisztrókonyha, de magas fokon, ráadásul Bourdainnek az étterem vezetői teljes szabadságot adtak. Már jópár éve nem vesz részt a napi robotban, tévéműsorokat forgat, és könyveket ír. 2010 őszén egy szép emlékű tévéműsor kapcsán volt szerencsém megfordulni a Les Halles konyhájában, legnagyobb szívbánatomra Bourdain nem volt benn, de jobbkeze, A konyhafőnök vallomásai elején is feltűntetett Carlos Llaguno igen, a derék dél-amerikai tag gyártott is egy remek borsos bélszínt. Amikor a forgatás után Bourdainról kérdeztem, mosolyogva ennyit mondott: – He’s a cool guy. A „laza srác” olyan menüt rakott össze, ami francia, ugyanakkor New York-i, ugyanis van itt boeuf bourguignon, de foie gras hamburger is (20 dollár, 4400 forint) – ilyet egy franciaországi francia sem tenne a libamájjal, legalábbis ezen a szinten.

Éppen nem szólt a zene, de a könyve óta tudjuk, hogy Bourdain konyhájában bárki hozhatta a saját zenét, igaz, ha valaki Billy Joelt tett fel, az a legenda szerint azonnali kirúgással járt. Tony a punkrockra esküszik, kedvence a New York Dolls, The Stooges, The Voidods és a Ramones. The Nasty bits című könyvét egyenesen Joeynak, Dee Deenek és Johnnynak, az együttes tagjainak ajánlotta.

Tévésztár

A konyhafőnök vallomásai egyenes folyományaként a Food Networkön megkapta első tévéműsorát, így folytathatta azt a két tevékenységet, amit a legjobb szeret: evett és mesélt. A 2002-es A bolygó amerikai (A cook’s tour) gasztronómiai világjárás Japántól Ausztráliáig, tacótól a hernyókig. Közben a Fox A konyhafőnök vallomásai címmel beindított egy sorozatot, amelyben a Bradley Cooper alakította főszereplőt, Jack Bourdaint teljes egészében hősünkről mintázták. 2005-ben leszerződött a Travel Chanellel, ahol nekikezdett Fenntartások nélkül (No reservations) című sorozatának. Bourdain körül mindig izzik a levegő, így nem csoda, hgy 2006 júliusában keményen belenyúlt. Bejrútban forgattak, és szokás szerint arra készült, hogy egy kamerától kísérve végigeszi a várost, amikor kitörték az évtized legsúlyosabb harcai Izrael és Libanon között. Tengeri és légi blokád, és a város stratégiailag fontos pontjainak bombázása. A világ leglazább séfje hirtelen egy háború közepén találta magát. A stábot a helyi segítők magukra hagyták, Bourdainék pedig ott álltak magukban, egy idegen városban, amit lőttek. Amíg a hoteljükben rostokoltak, Bourdain a feszültséget úgy vezette le, mint egy igazi szakács: bekéredzkedett a konyhára és főzött. Pár nappal később evakuálták őket, és egy amerikai hadihajó segítségével hazatérhettek. A tévéműsor negyede sem készült el, szóval a tévéséf és stábja úgy döntött, hogy készítenek egy filmet arról, hogyan nem készült el a film. A bejrúti epizód végül akkorát ütött, hogy Emmy díjra jelölték, ez pedig olyasmi, ami korábban egy tisztességesen végigforgatott műsorával sem történt meg.

Bolygó amerikai

Bourdain jelenleg is utazik, tegnap Barack Obamával evett a vietnami Hanoiban, Facebook profilján szépen szemmel lehet követni, hogy merre jár (tavaly megfordult nálunk is.) Híres arról, hogy bármit megeszik, valószínűleg még nem utasított vissza semmilyen helyi fogást. A legkeményebb cuccok: fókaszem, balut, egy egész kígyó,(ami még élt!), illetve az általa is legszörnyűbbként aposztrofált szavannai varacskosdisznó ánusz, illetve a grönlandi rohasztott cápahús.

Elmondása szerint a legundorítóbb kaja, amit valaha fogyasztott mégis a McNuggets. Nem rejti véka alá, ha kedvel valakit (pl: Thomas Keller, Ferran Adria, Mario Batali), de azt sem tartja meg magának, ha valakitől rosszul van (Alain Ducasse, egy tucatnyi kevéssé ismert tévéséf és az ABBA). Vigyázat, szókimondó szövegek!, olvasható műsorai elején, mivel nem állnak tőle távol a káromkodások és a szexista poénok.

Nem baj, Tony, mi így szeretünk.