Egy angol filmrendező, Simon Cade gyakran tölt fel oktatóvideókat és izgalmas teszteket a DSLRguide Youtube-csatornára olyanoknak, akik érdeklődnek a filmkészítés és a film világa iránt. A legújabb videójában azt fejtegetni, hogy miképp manipulálják a filmkészítők a természetfilmeket.
Simon Cade példának David Attenborough legendás természetfilm-sorozatának (Planet Earth – Bolygónk, a Föld) a tavaly indult folytatását, a Planet Earth II-t hozza fel elsőként, amely nemrég elrajtolt a második évadjával – sokak nagy örömére.
A legismertebb és legnagyobb méretű filmes internetes adatbázison, az IMDB-n mindkét alkotás felkerült minden idők legjobb sorozatai közé, a Planet Earth a harmadik, a Planet Earth II. pedig az első helyen áll, olyan nagyszerű alkotásokat megelőzve, mint a Game of Thrones (Trónok harca), a Breaking Bad (Totál szívás), a The Wire (Drót) vagy a The Sopranos (Maffiózók).
Ezeket a dokumentumfilmeket nemcsak azért imádjuk, mert az anyatermészet – amúgy élményszámba menő – hétköznapi eseményeit tárják elénk, hanem azért is, mert a film készítői ezeket összefüggő narratívákká varázsolják nekünk. Ezt pedig bizony nem könnyű összehozni – főleg nem tiszta játékszerekkel, még a David Attenborough-i magaslatokban sem.
Simon Cade elsőként a hangeffekteket említi meg, amelyek különösen tiszták, élesek és káprázatosak, annak dacára, hogy a legtöbb esetben óriási távolság választja el a kamerázót az eseményektől – nem is beszélve a rengeteg zavaró tényezőről, mint a helikopter zúgása vagy az erős szélfúvás.
Ezeket a hangeffekteket gyakran utólag, egy szobában ülve adják hozzá a képsorokhoz, s voilà, a történet „egybeáll”, a fogyasztót érintő hatás pedig nem marad el.
Simon Cade azt is megemlíti, hogy a filmkészítés során gyakran humanizálják az állatokat azért, hogy jobban megérintsék a képernyő nézőit, emberközelibbé, meghittebbé tegyék a képsorokat. Erre szolgál a jelenetek tervszerű módon történő összevágása, valamint egy-egy momentum tudatos kiragadása és felnagyítása is. Az andalító, nyugtató, vagy éppen felkavaró, feszültséget sugárzó háttérzenék is közrejátszanak abban, hogy érzelmileg megragadják a fogyasztót – akár egy akciófilm, egy dráma vagy egy thriller esetében –, így végül mindaz, amit megtapasztal, egy megszerkesztett, manipulált képmása lesz annak, amit kint, az anyatermészetben a saját bőrünkön átélnénk.
Egy alkotást tárnak elénk, amely részben fikció, részben valóság.
De kérdés: ez vajon mennyit vesz el, és mennyit képes adni nekünk? Mert bár senki rajong az e fajta megtévesztésért, valljuk be: a legtöbben (ez esetben) élvezzük a hatását, legalábbis addig a pillanatig, amíg fel nem ismerjük a huncutságokat.
Emeljük ki ugyanakkor, hogy sokaknak ez az egyedüli lehetősége arra, hogy kapcsolatba kerüljenek a vadonnal, hogy az anyatermészetben lejátszódó olyan ösztönös, csodálatos folyamatokat is megismerhessék, amelyekkel egyébként teljesen párhuzamos életet élnek. A vad, rideg, egysíkú képsorok megízesítése az érdeklődés felkeltésére is kiválóan alkalmas – a hatásvadász módon összevágott jelenetek, vagy az azokhoz illesztett megragadó hangeffektek, illetve háttérzenék nélkül talán jóval kevesebben vágnának neki, hogy felfedezzék ezt a világot akár hobbiból, akár hivatásszerűen, és valószínűleg jóval kevesebben lépnének például David Attenborough nyomdokaiba. Így hát kérdés, hogy a képernyőre vonszolt, megízesített és fogyaszthatóvá varázsolt anyatermészet jelenléte az életünkben, illetve a világunkban mennyire áldás és mennyire átok.