Szombaton kipipáltam az év első teraszos sörözését. A meteorológusok szerint még korai az öröm, de ezt a csípős előtavaszi estét sapkában, sálban, télies söröket szorongatva mégis a szabad ég alatt töltöttük. A Gőzölgő fesztiválon forró köleses sört ajánlgattak, a Mikszáth téren pedig a Főzdefeszt csapat mutatott be újabb sörkülönlegességeket. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a Mikszáth tér alatt található az ország egyik sörcsakrája - a Palotanegyed központi tere ugyanis a Főzdefesztek legfontosabb helyszíne is. Ezúttal pedig a Zappa caféban értek szóra érdemes sörgasztronómiai élmények, két magyar főzde, a győrzámolyi Bors és a Békésszentandrási Főzde vendégeskedett a nyolcadik kerületben.

A vendégművészként beharangozott Békésszentandrásit az első pohár sörbe kortyolva lefokoztam, kineveztem előzenekarnak. A főzde egyetlen hordó sörrel készült, a titokzatos Pörölyt hozta el nekünk, amely a legerősebb magyar sörként definiáltak az alkotók, de sajnos ennyiben ki is merül a tudománya. Késve érkeztem, és hatalmas várakozással téptem ki a csapos kezéből az utolsóelőtti Pörölyt – de amint letettem az asztalra, láttam, hogy tele van félig teli poharakkal, mindegyik Pöröly, és gazdáik közben már mind újabb korsó söröket kezdtek.

A Békésszentandrási Sörfőzdéhez kapcsolódó utolsó élményem pozitív – ezen a télen pontosan tizenöt percig volt karácsonyi hangulatom, és ezt a Pentapple almás sörüknek köszönhetem. Egy kémiai kísérlet, ami jól sikerült. Tökéletes almáspite íz – nem műanyag, hanem igazi, otthonos, karácsonyi. Szentimentális alkotás, kicsit olyan, mint egy kerámia kisjézus. Hasonlóan barátságos élményt rejt a szilvás sörük is, így nem voltam felkészülve arra az alattomos gonoszságra, amit a Pöröly tartogatott. Pedig már a neve is baljós…

11,7%-os, tehát szupererős, e téren kedvenc pszichedelikus belga söreimmel verseng. De csak e téren, Magyarország legerősebb söre ugyanis egyben a leggonoszabb söre. Nem tudom megmondani, miért, de már a színe is kissé ellenszenves volt, de ami igazán pofáncsapott, az az egysíkú, buta édessége. Már az első kortynál eszembe jutottak az olcsó, édes fehérborok, valaki a sörbe löttyintett vodkalikőrre asszociált. Gondolom, ilyen magas alkoholtartalom többnyire csak hozzáadott cukorral érhető el, ezzel kellett volna ügyesen zsonglőrködni, valahogy elbújtatni a dextrózt.

Legalább egy órán át szürcsöltem azt az egy pohár sört, becsületesen a végére akartam érni, hátha kiderül még valami róla, hátha kibontakozik a végén egy új, ismeretlen dimenzió. Úgy ittam a Pörölyt, mint aki egy rossz randit szenved végig, minden korttyal adtam az újabb és újabb esélyeket, de közben egyre kínosabb lett az egész. A végére kimondottan szesz íze lett, átsütött rajta az ostoba, tömény alkohol, mintha egy “danger” feliratú üvegcséből öntötték volna a poharamba. Mindenkit felháborított harsány butaságával, de legalább azt elintézte, hogy témává váljon. Nem tudtunk vele mit kezdeni, csak bosszankodtunk rajta, és reméltük, hogy minél hamarabb elfelejtjük a vele való találkozást.

Gyógyírként hatott a Bors Főzde Sherwood Ale fantázianevű barnasöre. Valószínűleg ha ezzel kezdem a kóstolást, nem tetszett volna annyira, de a Pöröly után minden füstös kortyáért hálát adtam. Viszont ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltam a sherwoodi erdő sötétjében, ráébredtem, hogy ez nem Albion, csak letértem a kijelölt turistaösvényről a Pilisben. Első kortyai egy rejtelmes, férfias világot nyitnak meg, de egy kis idő után már minden, ami elsőre grandiózusnak tűnt, inkább kicsit színpadiasnak hat. A Sherwood egy nagyotmondó sör, de ezzel együtt is szerethető – megegyeztünk a kóstoló közönséggel, hogy így is ezerszer jobb bármely kommersz barnasörnél, ami itthon kapható. Pozitív, hogy nincs reménytelenül malátába fojtva, de valahogy nem állt össze. Nem is éreztem vágyat rá, hogy ismételjek – nem akartam mélyebben megismerni, mert kissé zűrösnek tűnt, megfejthetetlensége nem kíváncsiságot keltett bennem, inkább továbbálltam. Annál is inkább, mert órák óta várt rám egy megbízható barát.

Tuck. Már az őszi Főzdefeszten megkedveltem. Nem szerettem bele, de vágyat éreztem rá, hogy visszatérjek hozzá. A főzde azóta még tökéletesebbre csiszolta, és üvegbe is palackozta, hogy könnyebben hozzájuthasson a közönség az első magyar “belgasörhöz”. Hivatalosan ugyanis ez egy belga stílusú dubbel, és ezúttal ez nem csak egy metafora – a Tuck barát tényleg megállja a helyét a trappista tradíció alapján készített sörök közt. Lágy és barátságos ital, de semmiképp nem negédes vagy lagymatag – minden korty tartogat valami meglepetést, folyamatosan fenntartja az izgalmat az ízélmény. Csalogat a következő pohár felé, azzal az ígérettel, hogy meg fogom érteni, hogy mitől ilyen harmonikus a vibráló komló, a pikáns gyümölcs és a télies karamell viszonya. Tuck barát úgy tud kiegyensúlyozott lenni, hogy közben nagyon is összetett karakter, megnyugtató a jelenléte, de mégsem untat. Januárban lejártam a lábam érte, mindenütt kerestem a városban, de nem találtam. Azóta ez másképp van, számtalan helyen megismerkedhet vele, aki meg akarja kóstolni a magyar sörfőzés egyik legnagyszerűbb eredményét – többek közt a frissen nyitott Skanzenclub-ban, vagy a Csak a jó sör nevű kortárs sörművészeti intézetben.