– A 2084 teljesen úgy hangzik, mint egy Bonanza-album. Sosem gondolkodtál azon, hogy Hauberrel és Menczellel vedd fel újra, a régi néven?

– Egykori zenésztársaim közül az egyik lassan húsz éve nem zenél már, a másik csak szórványosan lép közönség elé, egészen más zenével, mint anno. Zsoltot egyébként hívtam a projekt ügyében, de sajnos nem találtunk egymásra. A 2084 nem szimpla nosztalgiaalbum, ebben majdnem minden visszajelzés egyetért. A régi jelrendszer elemeiből egy nagyon is mai produkció készült. Jólesett magányosan dolgozni a stúdióban, az eredményen talán érződik a lelkesedéssel végzett munka öröme.

– Olyan érzése van az embernek, hogy most ugyanazok a hangok szólaltak meg benned, mint a pályád legelején…

– Amikor a 2010-es A katona imája lemezre vettem fel a Főleg régen című dalt, előszedtem a régi hangszereket. Nagyon jó érzés volt ezekkel a hangszínekkel újra találkozni, emlékeket felidézni. Ekkor döntöttem el, hogy egy egész évadot és legalább egy egész albumot szentelek ennek a hangzásnak. A mai stúdiók többségében szinte túl sok eszköz van, el lehet veszni köztük. A régi hangszerek, a régi munkamódszerek úgy szorítottak korlátok közé, hogy végül kreatív eredmény született. Az első szólólemezeimnél még egyetlen mintavevőből és néhány szintiből csavartam ki egy egész album hangzását, így viszont jól kitanulta az ember ezeket az eszközöket.

– Ahogy beszélsz a régi hangszerekről, érződik, hogy szép emlékek fűznek ezekhez az őskövületekhez.

– Szeretek a stúdióban bíbelődni, napokig tekergetni egy hangszínt vagy számomra fontos témákról dalszöveget írni. Ez talán ódivatú hozzáállás, ilyen értelemben magam is őskövület vagyok. A ’80-as években voltam kamasz, azok az impulzusok, amelyek akkor értek, egy életre elkísérnek. Anno lelkesedésből vágtunk a zenélésbe, nem volt tudatos karriervágy bennünk. A Fazekas gimibe jártam, a zenekarosdi is ott indult, de közben azon is versenyeztünk, hogy ki tud kijutni az országos tanulmányi versenyekre. Nem volt ciki jól tanulni.

– Kihalt már ez a fajta lelkesedés?

– Van jó néhány komoly iskola ma is. Nem irigylem tizennégy esztendős Marci fiamat, a központi felvételi vizsga igazi stresszhelyzet egy ilyen fiatal harcosnak, nem könnyű bekerülni egy jobb hírű gimnáziumba. Pedig nagy a tét: a középiskola szellemisége az ember egész életére kiható, meghatározó élmény, nem csak a tanulás, a követelményrendszer, de a közösség okán is.

– Véded a negatív impulzusoktól a gyerekeidet?

– Próbálkozom, de hülyeség lenne hermetikusan elzárni őket a világtól, mert az sem egészséges. A szellemi lumpenitás gyorsabban terjed, mint valaha. Az intellektuális humor az utolsó húsz évben szinte kikopott az életünkből. Hrabal vagy Woody Allen keserű derűje helyett a ma felnövő gyerekek szinte csak a gatyaletolós Adam Sandler-mozik zsánerével találkoznak, ahol az a poén, hogy valaki valahová odahányt vagy a brokiját beletette egy forró pitébe. A gyerek előbb-utóbb úgyis szembesül a valósággal, ennek megismertetésével a szülőnek nem is kell fáradnia. Azt kell megpróbálni átadni, hogy a valóság felett is van dimenzió, az igazságé.

– De ki tudja, hogy mi az igazság? Nem túl szubjektív tényező?

– Az igazság az egyetlen, ami nem szubjektív. Egy eseményt, eszmét, jelenséget több szempontból is lehet vizsgálni, ezért van annyi párhuzamos, egymásnak ellentmondó valóság az emberek fejében. De van egy nézőpont, amely elől semmi nem marad rejtve: a legfelső. Ez már a hit világa, de akitől ez idegen, az gondolhat akár a magyar népmesékre is, ahol mindig a legkisebb gyerek indul útnak, szinte esélytelenül, végig vesztésre áll, aztán végül – sok szenvedés árán – elnyeri méltó jutalmát. A gonosz pedig elnyeri méltó büntetését vagy esetleg megjavul. A valóság azt mondja el, milyen a világ. Az igazság meg azt, hogy milyennek kéne lennie. Szó szerint úgy, ahogy a Költő írja: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Tulajdonképpen azért kezdtem el zenélni, hogy magamnak is elmondjam mindezt, újra meg újra.

– Már a legelején is ezt akartad? Kívülről pedig nem úgy nézett ki…

– Nem látom kívülről magamat, de annyi biztos, hogy a szüleim korán belém oltották az igazságkeresés igényét.

– A szövegeidben az utóbbi években egyre többször fordul elő az öregedés gondolata.

– Ezt nem érzem dominánsnak, legalábbis másképp foglalkoztat, mint mondjuk Gábor Zsazsát. Negyvennégy vagyok, van négy gyerekem, van életfeladatom, és nyilván azt is tudom, hogy véges az életem. Sokszor kérdezik, milyen ambícióim vannak még. Erre azt szoktam felelni, hogy szeretnék egészséges öregember lenni. Ennek az esélyeit most ne feszegessük. Talán idevágó sztori, hogy a 2084 borítójának első tervei nem tetszettek, mert a grafikus a szakma bevett szokása szerint a fotókról leretusálta a ráncaimat. Megkértem, hogy rakja vissza a szarkalábakat. Megküzdöttem értük.

– Kérlek, magyarázz meg valamit: néhány koncerteden reagálsz az internetes fórumok beszólásaira. Mi szükség van erre?

– A közönség általában nagyon hálásan fogadja, ha arctalan beszólásokra valaki a saját arcát vállalva reagál: úgy érzik, velük együtt neveti ki valaki azt, ami szerintük is röhejes. Engem az zavarna, ha nem lehetne nagy ritkán viccet csinálni az amúgy is nevetséges, képtelen vádakból. A hülyeséget időnként helyre kell tenni.

– Érdemes egyáltalán?

– Nézd, én dalokat írok. Soha nem akartam ártani senkinek ezzel, egyszerűen azt teszem, amit a dolgomnak érzek. Nekem viszont már sokan akartak ártani emiatt, elég durva módszerekkel is, lényegi eredmény nélkül. Volt tehát alkalmam megtanulni együtt élni az értetlenséggel. A dolgom az, hogy arról beszéljek, ami foglalkoztat. Ami foglalkoztat, arról beszélnem kell. Ez kettős program, egy életre úgy nagyjából elég. Azért is felelősséget érzek, aki elutasít. Akkor is, ha nem tudom kipiszkálni a csigaházából. Nem nyithatom ki a fülét, mert nem én csuktam be neki. De mégsem szeretnék lemondani róla, mert egy közösség vagyunk, egy országban, egy időben élünk.

– Mit tudsz egyébként arról a közegről, ami ott áll veled szemben a koncerteken?

– Lényegében nem is szemben, hanem egymás mellett állunk. Azt látom, hogy sokféle ember van jelen, értés tekintetében talán eltérő szinteken tudnak kapcsolódni a dalokhoz, de hasonló vagy azonos dolgokat éreznek.

– Elvárható lenne, hogy mindenki egy szinten értsen?

– Bennem nincs ilyen elvárás, annak örülök, aki meghallgat. De egyáltalán nem baj, ha valakiben felébred az érdeklődés egy dal kapcsán. Tizenhat éves voltam, amikor először olvastam az 1984-et. Egyrészt azért érdekelt, mert tiltott könyv volt, másrészt mert hallottam, hogy a filmváltozathoz a Eurythmics nevű banda írta a zenét. Hasonló a helyzet a Szindbáddal is, a film után kezdtem Krúdyt olvasni és nem fordítva. Sokat kaptam a zenétől, a könyvektől, a versektől, és azért írok dalokat, hogy mindazt, ami végső soron emberré növesztett, a magam eszközeivel visszaadjam. Nem biztos, hogy mindig sikerül, de a szándék ez.

– Nem karriergyilkos vagy csak szimplán veszélyes lépés a hit kérdését beépíteni a popzenébe?

– Két helyen érheti katarzis az embert: a hitben és a művészet kapcsán. Ma, ebben a végtelenül demokratikus világrendben kevés kockázatosabb lépés van, mint a hit kérdéseiről beszélni. De nem árt tudni, hogy évszázadokon keresztül minden művészet csak a szakralitással, a morállal foglalkozott.

– Rendben, de mi van most?

– Ez ma is érvényes, mindegy, hogy mi a trend. Az, amit művészetnek tekinthetünk, műfajtól függetlenül, áttételesen vagy direkten mindig az emberi kérdéssel foglalkozik. Egyszerű és megfoghatatlanul hatalmas témákkal: a születéssel, a szerelemmel, a veszteséggel, a halállal. Ami nem erről szól, tehát ami a lényegét tekintve nem szakrális alapon áll, az többnyire csupán szellemi önkielégítés, helyben topogás, divat. Szellemi alapok nélkül elképzelhetetlen a szellemi működés. A művészet maga a szent irracionalitás, mert a reményről beszél a reménytelenséggel átitatott világban.

– Azért vannak keserűbb dalaid is, a Keserves fényűzés például túlságosan is őszinte. Nincsenek ebből problémáitok otthon?

– Nincs olyan, hogy túl őszinte dal. Önfelélő műfajban működöm, minden valamire való szerző önmaga alapanyaga. Bár nem kell mindent feltétlenül átélnem ahhoz, hogy írni tudjak róla, az a mesterember vagyok, aki önmagát teszi a présgépbe. Nem biztos, hogy ez célravezető.

– Nincs más választásod?

– Volna, de nem tetszik a többi választás. Nem akarok kívül maradni azon, amit írok.

– Mennyi maradt még belőled?

– Most éppen azt érzem, hogy semmi. Nemrég hallgattam meg a 2084-et néhány hét szünet után újra, és egyelőre nagyon egyetértek magammal, képtelen lennék most új dalokkal foglalkozni.

- Akkor mi foglalkoztat?

– A közelgő december 15-i lemezbemutató koncert elég sok teendőt ad. Az idén nyáron lezajlott fesztiválfellépések – félve mondom ki – csak halvány ízelítőt adtak abból, amire most készülünk. A Szigeten és a VOLT-on a repertoár nagy része slágerekből, ismertebb dalokból állt össze, lesznek ilyenek az Arénában is, de már az új számok adják a műsor gerincét. A látvány se lesz gyenge, elég impozánsak a látványtervek. Ha a decemberi koncert olyan sikeres lesz, amilyennek a jegyelővétel alapján ígérkezik, akkor jövő nyáron ezzel a műsorral jó lenne turnéra indulni.

– Meg lehet szokni a sikert? Bőven volt időd és alkalmad rá...

– Örülök a lemez sikerének, a közönség érdeklődésének, de az ilyesmit nem lehet megszokni. Furcsa látni, hogy a közgondolkodás teljesen más irányba megy, mint mi, mégis tömegeket mozgatnak meg ezek a dalok. Ez egyrészt csodálatos, másrészt teljességgel érthetetlen. De nagyon élvezzük és megbecsüljük a közönség szeretetét.

(Fotók: Tóth István)

Tovább:
A legfrissebb Player-cikkekhez
Paul Newman, a szexmániás autóversenyző - Kings of Cool II.
A Halál 36 kamrája, avagy az Ol' Dirty-legenda