Egy felbőszült orksereg vehemenciájával hördült fel a szakma nagyobb része, amikor bejelentették, a közönség bizony ByeAlex Kedvesem című dalára adta le a legtöbb voksot, így nyert egy hangfalpárt, egy műsoros kazettát és egy retúrjegyet Malmőbe. Persze ott figyel a nyeremény szövege mellett a kis csillag, mert hát azt elfelejtették mondani Alexnek, hogy ha rossz helyezéssel jön haza, a nép vasvillákkal és fáklyákkal várja majd a repülőtéren. De semmi baj, itt tessék aláírni, aztán máris indul a repülő. És egyáltalán nem biztos, hogy Bukásföldjére.

Vegyük csak végig a sikeres eurovíziós szerepléseinket! Ne tessék így nézni, volt két ilyen is. 1994-ben Bayer Friderika negyedik lett a Kinek mondjam el vétkeimet című dallal, ami ugyebár egy akusztikusan előadott, mindenféle nagyívűségtől, fehérgalamb-eregetéstől, levegőbe markolászástól mentes, aranyos, mindenkit szíven ütő dalként vitt mindent. 2007-ben Rúzsa Magdi az Aprócska blues-zal kilencedik helyezést csípett meg, és láss csodát, semmi mást nem tett, csak kiállt a zenekarával, egy jó dallal, brutális énekhanggal, ahogyan azt normális esetben egy előadónak tennie kell. Szívből jöttek ezek a produkciók. Nem voltak mögötte revütáncosok, valószínűleg úgy kellett őket visszatartani a színpadra lépéstől, mert ugyebár tudjuk, hogy nincs magyar show revütánc nélkül. Hungarikum, mint a paprikás puli.

Itt van nekünk ez a szegény Alex, aki csak azt teszi, amihez ért, nem akarta ezt az egészet, a kiadója nevezte be a versenyre, most pedig szív, mint a torkos borz. Persze, a kedvesem szó indokolatlan mennyiségű használatáért azonnal bíróság elé lehetne vezetni, de legyünk inkább kreatívak, és szervezzünk ivós játékot a hallgatása közben: minden egyes kedvesem elhangzása után egy-egy felest kell legurítani, és aki a végén életben marad, az ingyen májátültetést kap.

Alex dala egy másodpercre sem eurovíziós nóta, de hát mi az? Radics Gigi vajon megnyerte volna a versenyt? Ugyan, dehogy! Az Eurovízió sajnos nem más, mint egy hatalmas zenei show, amelynek a végén furcsa fordulatként Európa országai kinyilvánítják egymás iránt érzett szimpátiájukat. Hogy nem nagyon tudunk a sajt közelébe kerülni, arról nem az előadó tehet. Legalábbis nem mindig. Ádok Zoli zavarba ejtő produkcióját mindenesetre már évek óta nem tudjuk kiheverni.

A Kedvesem szövege ugyan valóban büntet, de nem akar többnek látszani, mint ami, Gryllus Vilmos viszonylag könnyedén illeszthette volna be valamelyik Égből pottyant mesék-epizódba, a kutyának sem tűnt volna fel. Hogy komolyabb tartalomhoz vagyunk szokva? Miért, mihez vagyunk szokva? Nézzük csak a többi versenyzőt: törj ki, élj, soha ne add fel az álmaidat stb. Erre jön ez a figura, és azt mondja irdatlanul sokszor, hogy neki kedvese van. Teszi ezt olyan fizimiskával, amihez nem nagyon lehet mit szólni, egyben van, na, mint a jó házias rakott krumpli.

A közönség azt mondja, végre valami más, végre valami egyedi. Amolyan ette-nem ette, nem kapott mást alapon. Egyedi ez, de lehetne még egyedibb, sőt, jobb is. A kezdeményezés azonban önmagában szimpatikus, a népnek elege van már a hagyományosból, hát beszavazza az egyetlent, ami elüt a többitől. Hogy felháborodik ettől a szakma? Nagyon helyes! Háborodjon csak. Hogy nagyot néznek majd az Eurovízión? Még szép, de hát ez a cél.

Annyi hiba azonban csúszott a számításba, hogy bár a dalfesztivál már sokkal inkább pofonosztogató üzemmódban működik, országok jönnek, nekilódulnak, egy indokolatlan produkcióval kiosztanak a jónépnek egy sallert, viccre veszik, nagyikat küldenek, vagy maszkos rockereket, és sikerrel távoznak, ez a meghökkentés most maximum csak nekünk erős, odakint nem biztos, hogy működni fog a többi produkció között.  Már csak azért sem, mert az észteket idén egy színes-szagos, LSD-s szado-mazo álom képviseli majd. Beteg világban élünk.

Ebből a szempontból mi csakis a Soerii & Poolek produkciójával végezhetnénk előkelő helyen, de nem túl valószínű, hogy Jappán és Gerrison párosa bármikor is tűzközelbe kerülne, nem bírná el ezt az ország lelkiismerete, nem is beszélve arról, hogy a művelet nem lenne költséghatékony, hiszen ki kellene vinniük a csirkét, a törpét, sőt, a rosszéletű lányokat is magukkal.

Szóval akkor mi fog történni a május 18-i döntőn Svédországban? Kiáll majd egy szerethető figura, mindenféle sallangtól mentesen, egy kedves kis dalocskával, és még az is lehet, hogy megszeretnek minket miatta. Ki tudja. Buktunk mi már mindennel: mindent vivő Wolf Kati-dallal, a Compact Disco himnuszával, a Nox magyaros pattogásával, dörmögő Charlie-val, a földi létben értelmezhetetlen produktumot hozó Ádok Zolival, hát most adjunk egy esélyt a hipszternek, aki aranyosra veszi a figurát. Pont annyira őszinte az egész, amennyire annak lennie kell, még akkor is, ha persze a dal és az előadás maga finoman szólva sem váltja meg a világot. Esélye nem sok van, de senki másnak sem lenne. Pont ezért kellene már veszni hagyni ezt az egész Eurovízió-ügyet, és nem nemzeti kérdést csinálni belőle.

(Fotó: CLS)