Az első és legfontosabb, amit tudnod kell az angol direktorról, hogy ritka szívós fajta. Jól vésd az eszedbe, ha egyszer szembetalálkoznál vele az Oktogonnál, hogy semmiképp ne üdvözöld barátságos tockossal. A Művész Úr ugyanis hétévesen kezdett shotokanozni egy londoni dojo-ban, ahol később mellékesen szerzett egy feketeövet judo-ból is. Megint csak mellékesen van neki egy barnaöve brazil jiu-jitsu-ból is, és ha ez nem lenne elég, akkor szólunk, hogy a srác megszállott foci drukker. Az angol szurkolói magatartást pedig – bármennyire is sikerült megzabolázni a tomboló huligánokat – nem kell bemutatni senkinek. A pedáns angol úr sztereotípiát esetében az is árnyalja cseppet, hogy 2000. május 8-án sikerült neki szépen helybenhagyni egy 20 éves fiatalembert (oké, ez azért nem nagy teljesítmény) a Madonnával közös kensington-i fészkük előtt, amiért le is tartóztatták. Szóval csak óvatosan a köszönéssel!
Ezek mellett van néhány olyan folt Ritchie életében, melyek mérséklik némileg azt a félelmetes képet, melyet az előzőekből eddig felépítettél magadban. Kezdjük például azzal, hogy nagy múltú nemesi családból származik. Ez az info nem igazán illik a vasöklű kocsmatöltelék imidzsébe, ugye? Pedig így van; Ritchie apja, John Vivian Ritchie sikeres katonatiszt volt, akinek édesapja Steward Ritchie őrnagyként halt meg a második világháborúban, édesanyja pedig Doris Margaretta McLaughlin volt, akinek felmenői között szép számmal akadnak anglikán vallási vezetők, bárók és lovagok. Ez persze nem akadályozta meg azt, hogy a kis Guy-t 15 évesen kicsapják a diszlexiások számára létrehozott elit iskolából. Igen, jól látod, Guy Ritchie diszlexiás volt, vagyis némi gondjai akadtak az olvasással, ami szintén levesz néhány pontot a macho-méterből. A kicsapás oka az iskola szerint az volt, hogy Ritchie-t drogfogyasztáson kapták, azonban édesapjának megsúgják, hogy valójában a fia óra helyett a szobájában szórakoztatta a suli egyik női tagját. Most, hogy ez utóbbi mutatvánnyal a közkedvelt rendező ismét átkerült a „cool” kategóriába, rátérhetünk végre arra is, hogy tulajdonképpen miért is lett beszédtéma ebből a srácból.
Guy Ritchie 1995-ben előrántott a sufniból egy 20 perces rövidfilmet The Hard Case címmel, mely saját jogán nem több egy ötletes kis szösszenetnél, de arra mindenesetre elég volt, hogy hősünk a későbbiekben a névjegyeként lobogtassa az anyagot. Ez az a pillanat, amikor ember és végzete egymásra találtak. Guy édesapja segítségével szponzorok után kezdett kutatni, hogy összehozzanak valami nagyobbat, mint amire a családi költségvetés futotta volna. Így kopogtattak be a család barátja, Peter Morton irodájába, aki a Hard Rock Cafe étteremlánc egyik egységének tulajdonosa volt. Rajta keresztül jutottak el végül Matthew Vaughn-hoz (a Ha/ver-ért nem tudunk elég hálásak lenni neki), aki ezidőtájt még Los Angeles-ben hallgatott filmművészetet, és megismerve Ritchie ötleteit azonnal tudta mivel is tudna hozzájárulni a sikerhez.
A csipet csapat ezután szépen elslattyogott Trudie Styler-hez, aki elárulta nekik, hogy tetszett neki a The Hard Case, és szívesen betársulna Ritchie következő filmtervébe…a többi pedig már filmtörténelem. Ezt még akkor is tudnod kell, ha ötévente egyszer mész el moziba: Ritchie első filmje az A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című gengszterfilm, mely 1998-ban rohanta meg a szigetországi mozikat aztán szépen csendben, mondhatni fű alatt a semmiből építette fel magát az egyik legszórakoztatóbb kultfilmmé, amit valaha láthattál. A film olyan volt, mint egy vírus. A legtöbb európai országba már csak DVD-n vagy VHS-en jutott el. Először csak a tájékozottabbak figyeltek fel rá a nyugati kritikákra hallgatva, aztán valaki megnézte, majd hirtelen azt vetted észre, hogy körülötted már mindenki látta és kénytelen voltál te is csekkolni. (Ha eddig netán kimaradt volna, sürgősen pótold!) A rajongás egyébként nem indokolatlan. A film egy habkönnyű gengsztermozi, telepakolva eszméletlen karakterekkel, kemény, idézhető dumákkal, és egymásba gabalyodó, mégis tisztán érthető cselekményszálakkal. Sokan a mai napig Guy Ritchie legjobb filmjének tartják. Jason Statham ennek köszönheti sztár-státuszát, Vinnie Jones – az ex-focista – néhány további filmet meg egy ütős Bacardi-reklámot, Jason Flemyng pedig a „honnan ismerős ez a faszi?” státuszát, melyet karakterszínészként több filmben is megvillanthatott.
A film következményei Guy Ritchie életében felértek egy atomvillanással, ugyanis épp a soundtrack önálló lemezként történő kiadását intézte a Maverick Recordsnál, amikor összefutottak Madonnával. Hogy ez a találkozás segítette hősünket, vagy éppen ellenkezőleg, nos, erről majd később. Legyen elég annyi, hogy Ritchie következő filmjének előkészületei során egyelőre még élvezhette a Madonna kiterjedt kapcsolatai biztosította előnyöket. A Blöff 2000-ben támadta be a mozikat, és ezúttal már világpremierről beszélhetünk, olyan hollywood-i nevekkel megtámogatva, mint Brad Pitt, Benicio del Toro, vagy Dennis Farina. Mit is mondhatnánk? A film ugyan többszörösen behozta a befektetett 6 millió dollárt, de az amerikai érdeklődés még így is langyosnak volt nevezhető (USA összbevétel: 30 millió dollár, világszinten: 83,5 millió dollár), főleg ahhoz mérten, hogy a Blöff szinte egy az egyben hozta az első film élvezeti faktorát. Igazából némi rosszindulattal mondhatnánk azt is, hogy Guy Ritchie jó adag ötletet nyúlt Guy Ritchie-től, de nem vagyunk ilyen rosszmájúak. A film cool, sokszor újranézhető, és a szövegeket jelen pillanatban is legalább kétezren idézik a Földgolyón.
Ezután történt az, hogy hősünk 2000. december 22-én feleségül vette Madonnát Skóciában, majd átállt vegetatív működésre. Persze biológiai szinten minden működött, hiszen a párnak két közös gyermeke, Rocco és David is született, de a kreatív alkotó sajnos hosszú szabadságra ment. Ritchie 2000-től 2008-ig terjedő időszakban kifejtett tevékenysége vagy simán gáz, vagy jobb esetben vitatható. Kezdjük azzal, hogy ezen időszakban elkezdte gyakorolni a felesége által futtatott kabbala nevű vallást. Senki ne vegye a szívére, de azért ez már önmagában indokolna egy baromi nagy, pirosan világító „Papucs” pecsétet, de ezzel még nincs vége, ugyanis a korábbi fenegyerek elkezdte tehetségét aprópénzre váltani. Olyan „maradandó” műveket pakolt le az asztalra, mint a felesége főszereplésével bemutatott BMW reklám, a "What It Feels Like for a Girl" című számához készített videoklip, illetve – és ezzel örök sebet ejtett a kollektív tudaton – a Swept Away című film (Magyarországon tévesen Hullámhegy címen forgalmazták, pedig a vak is látta, hogy hullámvölgyről van szó.). Ez utóbbi különösen kerülendő, hacsak nem vállalkoztál kisdoktori disszertációt írni Guy Ritchie életművéből. A 2005-ös Revolver című film aztán már nem tudott kimászni a Hullámhegy árnyékából (USA összbevétel: 84 ezer dollár, világszinten: 6,8 millió dollár), bár ez a film – igaz, vitatható érdemekkel bír – még mindig értékesebb volt az előző nagyjátékfilmnél. Ezen a ponton tekintettel leszünk Ritchie feketeövére, és jótékonyan továbblépünk 2008-ra, amikor a pop nagyasszonya végre engedett a rendező golyóira kifejtett szorításon. Először csak a szétköltözésről cikkezett a bulvársajtó, majd Madonna sajtófelelőse 2008. december 15-én bejelentette, hogy a sztár-pár a válás mellett döntött. A válás körüli felhajtásra maga Ritchie szórta a borsot olyan kiszivárgott nyilatkozataival, hogy amikor végre sor került volna szexre közte és Madonna között, akkor is úgy érezte, mintha „egy darab inas húst szorongatna”. Aztán olyan is előfordult, hogy egy interjún nem jutott eszébe a felesége igazi neve, és egyre csak a művésznevét ismételgette. De most már tényleg spongyát erre!
Furcsa módon a válás évében mutatták be Ritchie RocknRolla (Spíler) című gengszerfilmjét, mellyel a rendező végre visszatért a már jól ismert londoni alvilág témájához. A Spíler a helyenkénti üresjáratok ellenére is szerethető volt, és bár mérsékelten keresett a kasszáknál, az átlagkritika nem döngölte a földbe, és több ítész is üdvözölte, hogy végre az alkotó magára találni látszik. Ha a haveri társaságban a sör mellett prezentált eszmefuttatása közben az ügyeletes nagyokos kritizálni kezdi a Spíler bevételeit, nyugodtan szólj közbe. A rendező életművében ugyanis 2009-ig egyik alkotás sem volt igazi blockbuster. A „Ravasz” annak ellenére, hogy fentebb már méltattuk és a közönség is pajzsra emelte, mindössze szűk 4 millió dollárt termelt a mozikban, amihez ugyan nem számoljuk hozzá a lakossági video-forgalmazást, de ez akkor sem egy figyelemre méltó szám.
A sajnálatos tendencia 2009 végén változott meg, amikor a mozikban lecsapott Ritchie új filmje, a modernre fazonírozott Sherlock Holmes Robert Downey Jr. és Jude Law főszereplésével, és a Warner Brothers fejesei elkezdték a seggüket verni a földhöz örömükben, ugyanis a film csak az USA-ban 209 millió dollárt termelt, mely összeg a világpremier után nagyon gyorsan kúszott felfelé, és meg sem állt 524 millió dollár végösszegig. Ez a kilenc számjegyű összeg magától értetődően fémjelezte, hogy új franchise született, mely ellen a Vasemberrel véglegesen mainstream-színésszé avanzsált Downey Jr. sem emelt kifogást. A tengerentúlon a Sherlock Holmes 2 – Árnyjáték című filmet 2011 decemberében mutatták be a lehető legnagyobb magabiztonsággal, nem is csoda, hogy odaát a bevételek könnyedén átlépték a 100 millió dollárt. A filmről készült kritikánkat itt olvashatod!
Kicsit dőlj hátra a söröddel, és élvezd a csodálkozó pillantásokat. A rövid hatásszünet után még ellőhetsz néhány könnyed infót a status quo-ról: Guy Ritchie jelenleg barátnőjével, Jaqui Ainsley-vel él együtt, akivel közösen nevelik 2011 szeptemberében született fiukat, és remélhetőleg többé meg sem fordul a fejében, hogy imidzs-filmet rendezzen párjának. Jelenleg az a helyzet, hogy éppen nem is érne rá… Pénzkötegeket számol.
Fotók: InterCom