A Silent Hill első része bebizonyította, igenis lehet számítógépes játékból készített filmet nézhetővé varázsolni. Nincs szükség hozzá másra, csak szinte tökéletesen kell felidézni a mozi alapjául szolgáló mű hangulatát, beletenni mindazt, amiért az emberek félelemtől remegő kézzel nyúltak a billentyűzethez vagy a kontrollerhez, és amiért csakis felkapcsolt lámpa mellett, szigorúan nem fülhallgatóval játszotta végig a Silent Hill jobb részeit. Ja, és megpróbálni nem tökéletesen hülyének nézni a nézőt.

De ami annyira remekül működött az első részben, az most pontosan annyira nem fog. A visszatérés ugyanis hiába forgott 3D-ben, hiába követi sztoriban nagyon lazán a játékszéria egyik legnépszerűbb epizódját (a harmadikat), nem áll semmi másból, csak arcunkba ugráló ijesztő lények random csoportjából. Vagyis nem, nem csak ennyiből áll, de sokkal jobban járnánk, ha a Resident Evil-filmek mintájára már meg sem próbálnának minket valamiféle kétes minőségű történettel kábítani.

Az előző részből megismert Rose (Radha Mitchell) és az előző részből megismert férje, Christopher, a folytatásban már Harry (Sean Bean) útjai elváltak egymástól, miután a nő Silent Hill démoni városában ragadt. Ennek örömére nem átallanak egy furcsa párhuzamos dimenzión keresztül olyan mondatokat váltani egymással, amelyek csak azért lógnának ki a Paula és Paulina bármelyik epizódjából, mert még egy mexikói szappanoperához képest is némileg alacsonyabb színvonalon helyezkednek el. Mondjuk úgy, hogy a béka segge alatti béka segge alatt.

A férfi a tűztől is óvja nevelt lányát, Heathert, akivel furcsa dolgok történnek: éjjel rémálmok gyötrik egy pokoli helyről, ahol furcsa, arctalan lények járnak az utcákon, egy piramis fejű ember (de nem a Révész Sándor) egy tűzben izzó körhintát hajt, valamint 0–24-ben Fásy Ádám Mesterhármasának dalai szólnak a hangszórókból lassított felvételen.

A lány egyébként a mindennapokban is olyan könnyedséggel csúszik át akaraton kívül a másik dimenzióba, hogy nem lepődnénk meg, ha a film végén kiderülne, apuci a lány reggeli rántottájába véletlenül nem csiperkét sütött, valamint hogy a postán nem véletlenül kacsintott rá az eladó néni, amikor bélyeget kért. Heathernek segítsége is akad egy feltűnően tenyérbe mászó srác, Vincent (Kit Harington) személyében, aki mellékállásban az osztálytársa, így ha már összetalálkoztak, együtt derítik ki, miért is rabolták el a lány apját, mi köze van az egésznek Silent Hillhez, illetve hogy valóban nem éri-e el a forgatókönyvíró IQ-szintje egy félig elszáradt rózsacsokorét.

A Silent Hill 2 pedig papíron és első ránézésre azoknak készült, akik szerették a játék harmadik részét, néhol elég pontosan megidéződik a nagy mű (például a vidámparkban), ilyenkor öröm nézni a Kinyilatkoztatás-t, de sajnos a színészi játékok és a párbeszédek tesznek majd arról, hogy a néző elgondolkodjon, a mozi büféjében vásárolt kóla helyett inkább fél liter keverttel kellett volna beülni a terembe a film élvezhetőségének érdekében.

A film igazi két vesztese Sean Bean és Carrie-Anne Moss, akiknek nem jutott igazi minőségi szerep (mondjuk ezzel nincsenek egyedül), szinte már szurkolsz nekik, hogy legalább ne kelljen megszólalniuk, mert azzal csak rontanak a helyzeten. A friss husi Adelaide Clemens viszont remek Heather, csinos és remekül áll neki a félelem, ráadásul olyan, mintha Michelle Williams ikertestvére lenne. Ezt hívják jó kombinációnak. A mozi 3D-je sem okoz csalódást, látszik, hogy ezt a részét a készítők nem viccelték el, és bár legtöbbször csak hirtelen az arcunkba ugrik valami, azért itt-ott sikerül jól kihasználni a 3D RED Epic kamerák nyújtotta előnyöket.

A Silent Hill: Kinyilatkoztatás tehát talán csak azoknak ajánlható, akiknek mindegy, milyen minőségben élik újra a játékok hangulatát a megszokottnál sokkal jobb térhatásban, és nem zavarja őket, ha egy forgatókönyv annyira életképtelen, hogy abba már nem is kell tőrt szúrni, meghal az magától is, nyugodtan fizessen be a mozira. Néhány megijedés, semmi több.

Tovább:
A Player legfrissebb híreihez
A kultrovat újdonságaihoz
A nagy kérdéshez: Jó lehet-e nekünk a Disney-féle Star Wars?