A művészettörténész

Nem volt egyszerű a múlt században a képregénynek besorjáznia a művészeti ágak közé, hiszen ezt az ifjú, mégis több száz éves gyökerekkel rendelkező műfajt még a század második felében is a popkultúrával azonosították, ami főleg a kultúrsznobok szemében vörös posztó. Aztán amikor a szuperhősök láttán spontán hányingerrel küzdő úrinép is szembesült olyan mesterművekkel, mint például Alan Moore és Dave Gibbons Watchmenje, vagy Art Spiegelman Maus című remeke, kénytelenek voltak elismerni, hogy bizony a képregény is tud művészi lenni, ha akar.

Egyszerűen fogalmazva a képregény nem más, mint adott történetet elmesélő képek sorozata. Bohókásabb kollegáim éppen ezért nem átallják már a barlangrajzokat is a képregény előhírnökének tekinteni, mely azért szerény véleményem szerint erős túlzás. Ha a mai képregény közvetlen (!) ősére vagy kíváncsi, akkor vedd elő a magyar származású Joseph Pulitzer néhány amerikai folyóiratának vasárnapi számát a XX. század elejéről. Ezen újságok színes mellékletében láthatott először a nagyérdemű egyszerűbb szituációkat képekkel és szövegbuborékokkal elmesélő rajzokat, melyek hatalmas sikert arattak a könnyedebb műfajokra fogékony közönség körében. Az angol szó, a „comic” is onnan származik, hogy ezek a rövid szösszenetek szinte mindig valamilyen poénra, komikus helyzetre épültek. Ennek az önálló műfajjá duzzadt jelenségnek rengeteg követője akadt, aztán amikor a második világháború előtt Superman 1938-as első megjelenésével Amerika is megalkotta a maga übermenschét, megszületett a szuperhős fogalma. Gyorsan szólok, ha esetleg ott pislog az amerikai nagybácsidnak a padlásán egy példány az Action Comics első számából, melyben először villant fel a kék harisnyára húzott piros alsógatya és persze a nagy S betű, akkor nehogy betüzeljetek vele! A 10 centes füzetecskének nem kicsit ment fel az ára az elmúlt 74 évben; egy eredeti példánya tavaly 2,16 millió dollárért cserélt gazdát.

A pszichológus

Mivel itt ugyebár a képregényfilmekről van szó, nem érdemes nagyon boncolgatni a rajzolt képregények hatásmechanizmusát. (Amúgy sem akarlak ezzel untatni.) A szuperhősökkel kapcsolatban viszont már van miről beszélni. Itt van például az első hős, Superman, akit egyből überelhetetlen képességekkel ruháztak fel alkotói. Az előttem szóló nagyon helyesen használta az übermensch kifejezést, hiszen a sebezhetetlen és emberfeletti képességekkel bíró hős a náci Németország félelmetes tanaira adott válaszként is értelmezhető. Ezt a vonalat az is erősítette, hogy markáns állú hősünket előszeretettel használták fel háborús propagandára is. Az egyik füzetecske borítóján például pajkosan bekukucskál egy német tank gyomrába.

Ennek a szuperhősnek sokáig azért nem volt ellenfele, mert az emberek nem igényelték. Kényelmesebb és főleg megnyugtatóbb volt azt látni, ahogy rutinszerűen rúgja szét a fél világ seggét. A kriptonit, mely még Supermanre nézve is halálos anyag, a képregények lapjain csak 1949-ben mutatkozott be, amikor a második világháború végével az olvasók unni kezdték a mindent verő szuperember sztorijait. Az első igazi szuperhős evolúcióján tehát egyszerűen és látványosan szemléltethető, hogy a képregények ezen válfaja hogyan kezeli le a nagy világtraumákat. A sikeres képregényhősökön mindig tetten érhető a korszellem. A gamma-sugárzás hatására tomboló szörnyeteggé alakuló hihetetlen Hulk például éppen akkor született, amikor a világ elkezdett foglalkozni a kísérleti atomrobbanások káros hatásaival, napjaink szuperhősei pedig legfőbb harcukat már önmagukkal vívják.

Nézd meg újra a Pókembert, a Fantasztikus Négyes Ben Grimmjét vagy az X-eket! Egyértelműen a bizonytalan Facebook-generáció problémáival küzdenek. Vajon mit szól a külsőmhöz, a képességeimhez a külvilág? Vajon meg tudom szerezni végre Mary Jane-t? El tudom fogadtatni magam? Még az egyébként abszolút látványfilm Bosszúállókban is megjelenik az együttműködés és kölcsönös elfogadás motívuma, mely korunk társadalmának egyik legnagyobb problémája.

A filmesztéta

Sokkal, de sokkal több képregényfilm létezik, mint amit az egyszeri mozilátogató bepakol ebbe a kategóriába. Míg egy Pókember vagy egy Batman mozi esetében egyértelmű, hogy a karakter és a sztori hamarabb látott nyomdafestéket, mint kamerát, addig vannak olyan filmek (például V, mint vérbosszú, A kárhozat útja, 300, Red, Hasonmás stb.), melyeknél ez nem annyira magától értetődő. Ezzel le is választottuk a szuperhősfilmeket a képregényfilmekről. Amikor egy kollégám a képregényfilmek reneszánszáról beszél, én csak csendben mosolygok, hiszen ilyesmiről szó sincs. Annál inkább beszélhetünk a szuperhősfilmek dömpingjéről.

Szeretjük a szuperhősöket, ám azt is meg kell hagyni, hogy ezek a mozik főszabály szerint nem igazán törik magukat, hogy a vizuális élmény mellé egy legalább akkora intellektuális töltetet is csatoljanak. Persze ez alól akadnak üdítő kivételek, és itt meg kell említenem Christopher Nolan Batman-újraértelmezését, melynek A sötét lovag című része magabiztosan emelkedik ki a tömegből. Ellenpéldák is akadnak szép számmal. Például itt van az egész egyszerűen botrányosra sikeredett A szellemlovas 2 – A bosszú ereje, melyet csak azért csinált meg a Sony, hogy ne veszítse el a Ghost Rider franchise filmes jogait. Én a magam részéről előszeretettel hasonlítom a szuperhős-filmeket a 80-as, 90-es évek „egyhősös” akciófilmjeihez. A ma embere azonban nem szereti, ha a hős az ő szintjéről emelkedik fel, hiszen ezzel ő maga alacsonyodna le. Jobban szeretjük, ha a hős felülről érkezik.

A producer

A fentebb említett dömpinget kifejezetten Sam Raimi Pókemberének köszönhetjük, hiszen ez volt az a film, melynek hatalmas sikere felébresztette Csipkerózsika-álmából a Marvel fejeseit, akik egészen addig csak a tulajdonukban lévő karakterek filmes jogainak értékesítésével voltak elfoglalva. Megalakult a Marvel filmes részlege és beindult a szuperhős-verseny, melybe szépen sorban beszálltak a DC Comics hősei, illetve az addig Marvel-jogot szerzett stúdiók is.

Hogy mekkora biznisz a képregényfilm? Ez egy könnyű kérdés, csak elő kell venni a Bosszúállók bevételi adatait: a film már a másfél milliárd dolláros bevétel határait ostromolja, és ezt az összeget a DVD, Blu-ray forgalmazással együtt valószínűleg vastagon át is fogja lépni. (Csak csendben súgom meg, hogy a hollywood-i madárkák már azt csicsergik, hogy a film három órás „rendezői változatát” hamarosan a mozikban üdvözölhetjük.) De vegyük elő akár az említett A szellemlovas 2-t, mely annak ellenére, hogy az echte hulladéktól nem sok választja el, nem csak hogy betermelte 105 millió dolláros gyártási költségeit, de még ezt meg is toldotta 30 millió dollárral. Jelenleg tehát szuperhős-témájú filmet forgatni nem igazán jár nagy kockázattal, még akkor sem, ha a költségvetés olyan brutálisan magas, mint az említett Bosszúállók esetében. (A kivétel erősíti a szabályt: A Zöld lámpás a marketing-költségekkel növelt büdzsét figyelembe véve közel 50 millió dolláros bukta volt.) Ha elvonatkoztatunk a Marveltől – mely jelenleg azon erőlködik, hogy visszaszerezze az elhamarkodottan eladott filmes jogokat – akkor kijelenthetjük, hogy a többi istálló hősei is nagyon jól szerepelnek. A DC Comics Batmanje például nem sokára mozikba kerül, és már most borítékolom, hogy a készítők örömtáncot lejtenek majd a bevételi összegeket látva. Jól bejáratott, masszív rajongótáborral rendelkező karakterekről filmet készíteni nem volt alapjaiban elcseszett ötlet, ugye?

A geek

Miután sikerült tisztázni, hogy miért és mekkora üzlet a szuperhős-mánia, az én feladatom lenne arra rávilágítani, hogy előre láthatólag meddig fogják még fejni a hollywoodi stúdiók a hozzám hasonló rajongókat. Ennek megfejtéséhez menjünk kicsit vissza a gyökerekhez. Az első mozis szuperhős-feldolgozás az 1941-ben készült Adventures of Captain Marvel című filmsorozat volt, amit John English (nem Johnny) és William Whitney rendezett, és melyben a Marvel egyik korai szuperembere, Marvel Kapitány osztogatta bőszen a pofonokat. Érdemes csekkolni a trailert. Ahogy Tom Tyler mellkassal veszi le a rá kilőtt golyókat, az vastagon filmtörténelmi pillanat.

Marvel Kapitányt persze követték a kor fontosabb hősei, Batman, a Fantom, Amerika Kapitány, majd Superman, akiket az akkori comic-monopólium, a Republic Pictures kísért át a vászonra. Persze mai szemmel ezek a sorozatok vastagon a gagyi kategóriát erősítik, de hozzá kell gyorsan tenni, hogy azokban az időkben a képregény még szinte kizárólag a gyermekek kedvence volt, és az alkotók ezzel a helyzettel tökéletesen elégedettek is voltak. Az első felnőtt szuperhős-filmként az 1978-as Supermant szokás megjelölni, mely bebizonyította, hogy nem csak a matiné-ízű alkotások, hanem a komolyabb költségvetéssel készülő mozik is képesek a sikerre. A jelenlegi állapotok már azt mutatják, hogy egy kompromisszumoktól mentes képregényfilm nem csak sikerre, hanem egyenesen a világsikerre is képes. Azt kell mondjam, hogy a filmvilágban még nagyon sokáig lesz napirenden a szuperhős-mánia. Nem csak ezért, mert a képregény mára elfoglalta méltó helyét a művészeti ágak között, így a filmművészet számára is állandó inspirációvá vált, hanem azért is, mert a képregényfilm egy olyan szubzsáner, melynek alapjául egy folyton változó, az aktualitásokra állandóan reagáló műfaj szolgál. Az állandó megújulásra képes tényezők pedig nehezen mennek ki a divatból.

Nemrég összeszedtük a szuperhősök legvállalhatatlanabb pillanatait. Láttad már őket?