Így aztán néhányan megírtuk a kedvenceinket, amiket erősen ajánlunk feldolgozni, ha még nem tetted meg. Nem ítélünk, nem állítunk sorrendet, csak felsorolunk és indoklunk. Aztán majd te eldöntöd, megjött-e a kedved.

A szolgálólány meséje

Sötét, szürke, nyomasztó, feszült, mégis úgy beszippant Gileád visszataszító, bicskanyitogató atmoszférája, hogy nem szabadulsz tőle. Leginkább azért, mert lenyűgözően van fényképezve, lehengerlő a képi világa. Gileádban egy olyan fundamentalista, patriarchális társadalom vette át a hatalmat, katonai erővel diktatúrát épített, amely vissza akar térni a hagyományos értékekhez. Persze jól tudjuk, ezek mivel járnak – képmutatás, ennyit mondok. Egyébként szűken véve a szolgálólányokról szól, akiket azért tartanak, hogy szüljenek, mert a legtöbb nő már meddő lett. "Méhrabszolgák", és úgy is bánnak velük.

Az Emmyn taroló The Handmaid's Tale egy disztópia, vagyis egy olyan vízió a jövőről, ami szar, hogy érthető legyek, és épp ez benne a legijesztőbb: amikor haladsz előre a történetben, részről részre azt érzed, hogy hoppá, ez bármelyik pillanatban be is következhet a valóságban, sőt itt, nálunk is, velünk is.

És már készül a második évad, tűkön ülök. (Rétsági Oszkár)

The Deuce

Amihez David Simon hozzáér, az arannyá válik. A The Wire alkotója a legújabb HBO-s drámájával is odatette magát, ráadásul olyan főszereplőpáros is összeverbuváltak, hogy az bármelyik első vonalbeli hollywoodi stúdiónak dicséretére válna.

A James Franco és Maggie Gyllenhaal fémjelezte sztori a hetvenes évek New Yorkjában játszódik, konkrétan 1971-ben, abban a pillanatban, amikor New York városában egy közerkölcsöket érintő szabályváltoztatásnak köszönhetően legálissá válik pornófimek forgatása. A Deuce úgy szól az alvilágról, pornóról, prostitúcióról, bordélyházakról, gengszterekről, hogy az ebben érintett karakterek még sosem tűnt emberibbnek, közben pedig olyan csodásan jelenik meg a háttérben New York, hogy ahhoz talán csak a The Night Of mérhető.

James Franco kettős szerepben brillírozik, ő a keményen gályázó bartender, Vincent, és a bátyja, az ellenállhatatlan lókötő. A lendület nem sodró, a történetbe nem vezettek 220 voltot, a szálak csendesen folynak, hol keresztezik, hol elkerülik egymást, de van az egész történetben valami ellenállhatatlan magnetikus vonzás, ami miatt nézni kell, és ami miatt ismételten nagyon várom a második évadot. (Izing Róbert)

13 Reasons Why

Gimis sorozat már nagyon régen volt rám ilyen hatással. Mondjuk nem is sok gimis sorozat kezdődik azzal, hogy a főszereplője öngyilkos lesz. Eleve olyan indítás ez, amire eléggé felkapja az ember fejét, és akkor még nem is beszéltünk mindarról, ami a szörnyűség után jön. A 13 Reasons Whyt lehet azzal vádolni, hogy nem ítéli el az öngyilkosságot, de az biztos, hogy olyan szempontból mutatja be az iskolai zaklatásokat, a tinik fejében lévő káoszt és a reményvesztettséget, amire tévében (vagy Netflixen) nem igazán volt példa.

A 13 Reasons Whyban ugyebár kivonja magát az élők sorából a gimis Hannah, de nem tűnik el teljesen, 13 kazettát hagy maga után azoknak, akik miatt úgy döntött, ahogy. A kazetták Claynél kötnek ki, a srácnak pedig végig kell mennie a történéseken, és lassan rájön arra is, hogy neki mi köze az egészhez. Olyan szépen bontja ki a történetet a sorozat, hogy nem lehetett nem egyben végignézni, nem lehetett nem aggódni a főhősnőért, akiért már kár volt aggódni, hiszen tudjuk, hogy az ügy kimenetele megváltoztathatatlan, és talán pont ez volt, amiért nagyon beleszerettünk a sorozatba. A második évadot viszont nem kellene belőle erőltetni, de hát a Netflix ezt másképp gondolja. (Hauschel Tamás)

Hatalmas kis hazugságok

A Big Little Lies unatkozó, velejéig sznob anyukákról, egy jómódú, zárt mikróközösségről szóló drámasorozat, amely a mesés Kaliforniában játszódik. A ráérős szülők élete mind súlyos titkokkal terhelt, és persze űzik a magukfajták legfontosabb sportját, az ármánykodást. Három barátnő a főszereplő, mindhárom igazi klasszis színésznő: közöttük Madeline, vagyis Reese Witherspoon a hangadó, Celeste, vagyis Nicole Kidman a szép és okos, Jane, vagyis Shailene Woodley pedig a vidéki, esetlen és szegény fiatal anyuka.

Hogy ez mégis hogy a bánatban lehet ritka izgalmas sorozat? Valóban rosszul hangzik, de a rendezőgéniusz, Jean-Marc Vallée (Mielőtt meghaltam, Vadon) olyan nyomasztó, tudatosan és feszesen építkező, olykor thrillerbe csapó drámát faragott, hogy koppan az állad, ha megnézed. Mindenki mindenkire fúj, a végére potenciálisan mindenki lehet áldozat és gyilkos is – merthogy egy gyilkosság köré épül az egész (nem, ez nem spoiler, hidd el!). A pompás környezet mellett a zenéket és a közelieket is ki kell emelni, a rendező nagyon szépen bontja ki a karaktereket. Emellett súlyos és fontos témát boncolgat a családon belüli erőszakkal, és megpróbál segítő kezet is nyújtani azoknak a nőknek, akik ezt megélik. (Rétsági Oszkár)

Patriot

A tavalyi év egyik legkülönlegesebb darabja volt a Patriot, amelyet egy Coen-filmhez tudnék hasonlítani, ha már kellene valamihez. A történet egy megcsömörlött CIA-bérgyilkos körül bonyolódik, akinek éppen az iráni atomhelyzetbe kellene beavatkoznia, de sajnos éppen kőkeményen megcsömörlött az élete, romokban a házassága, és úgy általában ezt az életnek nevezett dolgot is teljesen értelmetlennek találja. Hogy a helyzet még furább legyen, a countryzene a hobbija, a dalszövegeiben pedig mindig az aktuális élethelyzeteit énekli meg, így a dalokban gyakran bukkan fel Ahmadinezsád neve, meg véletlenül lelőtt takarítónők, elbaltázott megfigyelések, és hasonlók.

Nagyon fura, kicsit beteg, sajátos humorral rendelkező, nagyon szórakoztató, nagyon egyedi történet bombajó forgatókönyvvel, remek alakításokkal – külön kiemelném a főszereplő Michael Dormant. Tíz pontos alkotás. (Izing Róbert)

Godless

A Netflix két nagyon erős sorozattal fordult rá az év végére, amelyek közül a Mindhunter kapott nagyobb figyelmet (és kritikai elismerést), pedig a Godless a maga műfajában majdnem ugyanolyan tökéletes alkotás lett. Hogy mi a titka? Az, hogy a készítők a létező összes westernklisét belepréselték a 420 percbe, amit Clint Eastwood és John Wayne óta ez a műfaj kitermelt magából, ennek ellenére a Godless mégsem vált önmaga paródiájává.

Villámkezű, rejtélyes múltú, alig-alig beszélő főhős? Pipa. Bukott, de hőssé váló seriff? Pipa. Becsvágyó, fiatal pisztolyzsonglőr? Pipa. Femme fatale? Pipa. Bölcs indián? Pipa. Velejéig romlott banditavezér, aki előre látja a saját halálát? Pipa. És ha már a banditavezér szóba került: Jeff Daniels minden idők egyik legbetegebb főgonoszát hozza Frank Griffinként, akitől tényleg minden pillanatban kiver a hideg víz, amikor képernyőn van, pedig általában csak komótosan beszél maga elé. Már önmagában miatta érdemes ledarálni a hét részt.

A Godless egy nagyon akkurátusan felépített spagettiwestern, aminek legnagyobb erénye, hogy nem is akar ennél több lenni, ilyenből pedig mostanában nagyon keveset láthattunk. (Bobák Áron)

Mindhunter

A tavalyi év talán legszebben fotografált sorozata volt a The Deuce mellett, full moziélmény az első résztől az utolsóig. Olyan, mintha a Hetedik és a Zodiac unokatestvére lenne, ami talán nem véletlen, mert David Fincher keze producerként és rendezőként is benne van a történetben.

A történet a hatvanas években játszódik, amikor a sorozatgyilkosok egészen egyszerűen velejéig romlott sátánoknak számítottak, és még senki sem vette komolyan a pszichológiai profilokat, és a lélektant, sőt, még a sorozatgyilkos kifejezés sem számított bevett fogalomnak. A Mindhuntert egészen egyedi történetvezetés jellemzi, nem is tíz külön epizódról van szó, hanem egy kilencórás mozifilmről, amit feldaraboltak.

Ismételten: remek írás, jó rendezés, magával ragadó hangulat, kurva jó alakítások. Nagyon várom a második évadot. (Izing Róbert)

Twin Peaks: The Return

Hogy szükségünk volt-e a Twin Peaks folytatására? Nyilván szükségünk volt. Nem hagyhattuk úgy ott vérző fejjel Coopert, vagyis Bobot, vagyis na, mindenki emlékszik a híres befejezésre, ami taccsra vágott néhány gyerekkort. David Lynch megadta nekünk a folytatást, amiről csak álmodni mertünk, de olyan módon, ahogy azt előre csak nagyon nehezen találhattuk volna ki. Lynch őrült. Ez tiszta sor. De hogy mennyire nyakatekert, mennyire öntörvényű, mégis kötelezően nézős folytatást hozott össze, az valami egészen hihetetlen.

A Twin Peaks új évada minden volt, csak kiszámítható nem. Pofátlan, kegyetlen és ami a legfontosabb: rettenetesen rémisztő. Olyan volt, mintha Lynch best ofját néznéd, de úgy, hogy semmilyen kompromisszumot nem hajlandó kötni a sorozat régi rajongóival. Lehetett ezért gyűlölni? Persze, nagyon. De imádni is. David Lynch megint kicsit megpofozgatott minket, és egy olyan befejezéssel hagyta ott a jónépet, amiről megint nagyon sokáig beszélgetni fogunk. Már ha nem folytatja. Elvileg nyitva áll számára az ajtó. (Hauschel Tamás)

Terápia 3.

Nem maradhat ki az év legjobb magyar sorozata sem, már csak azért sem, mert mostanában bivalyerősek lettek ebben a műfajban a magyarok is, lásd Aranyélet, ami még talán a Terápiánál is jobb – oké, ezek licencek, de játszani és rendezni is kell, plusz a Terápiánál már teljesen magyar részek vannak.

Ha felmerült benned is az a kérdés, hogy "ugyan mi újat tud még adni a Terápia?", akkor elárulom a 3. évad titkát: szintet tudott lépni, ami a legfontosabb ebben a műfajban.

Két dolgot emelek ki, ami miatt nézni kell: a hétfői szál, amely úgy, ahogy van, zseniális lett, gyönyörűen építkezik, feszült, és a végén úgy arcul csap, hogy megroggyansz; Vilmányi Benett pedig egészen kiváló. Ahogy persze Mácsai Pál is – akivel beszélgettünk a sorozatról –, a remek színész szinte lubickol páciensként a pénteki részekben. Valamint a fényképezés, az operatőri munka, a színek, a fények, a hangulat, ami a legmagasabb szinteket idézi, nem látszik, hogy magyar. (Rétsági Oszkár)