Csak pár nevet említenénk: Philip Seymour Hoffman, Christopher Walken, Catherine Keener. Köszönjük a figyelmet, fáradjon a kasszához! Hogy mi a sztori, az innentől kezdve mellékes.
A film egy világhírű vonósnégyesről szól, amelynek alapító tagja, Peter (Christopher Walken) kénytelen szögre akasztani a vonót korai stádiumban lévő Parkinson-kórja miatt. A hír hallatán a három másik tag zsákjából szépen lassan kibújnak a szögek, előkerülnek a rég ki nem mondott ellentétek, összekavarodnak a szálak, így pedig igencsak nehéz lesz teljesíteni Peter utolsó kívánságát, egy búcsúkoncertet, amelyen eljátszhatja Beethoven cisz-moll vonósnégyesét (Op. 131).
Teljesen valószínűtlenül szép film ez egy első játékfilmjét jegyző rendezőtől, Yaron Zilbermantól, akinek annyi dolga lett volna csupán, hogy összeereszti a színészeket, akik között teljesen valószínűtlenül ott integet az a Mark Ivanir, akit többnyire akkor hívtak, ha egy orosz genya vagy bármilyen más random rossz arcú ruszki kellett valamilyen C kategóriás produkcióba. A Schindler listája kivétel ezek alól. Szóval itt vannak ezek a teljesen valószínűtlen színészek, akik még csak vonót sem nagyon fogtak a kezükbe (ez meg is látszik sajnos a film néhány jelenetében), és olyan finoman játszanak, hogy a végén fel akarsz állni és meg akarod tapsolni őket.
Az egész filmet áthatja az a finom elegancia, amelyet nagyon ritkán sikerül összehozni egy ilyen mű készítése során, nem csak a színészek, de az általuk és a rendező által megteremtett atmoszféra is tökéletes, de aki komoly érzelmeket vár, az rossz helyen keresgél. Itt semmi sincs eltúlozva, de még kimondva sincs minden, ettől lesz az egész olyan életszerű, és ezért lesz annyira megható a végső játék, amelyben néhány pillantás többet mond bármilyen dialógusnál. Aki imádja a komolyzenét, vagy csak az emberi kapcsolatok összekuszálódását, imádni fogja A búcsúkoncertet. Csak a kezeket ne figyelje senki!