Valahogy úgy jöhetett létre az Independence Day folytatásának ötlete, hogy Roland Emmerich azon agyalt, hogyan támadhatná meg még durvábban a Földet az a néhány pórul járt alien, aki húsz éve nem tudja túltenni magát a vereségen, talán még űrpszichológust is keresett magának, hogy feldolgozza. Aztán eszébe jutott. Elpusztítottam mindent? Nagy ügy! De mi van akkor, ha Dubajt rádobjuk Londonra? Na mi? Ilyet még nem látott a világ! Aztán fogta barátait, és rádobta Dubajt Londonra. És tényleg nem láttunk még ilyet.

Az idegeneknek húsz évük volt felkészülni a támadásra, de nekünk is. Átvettük tőlük a technológiájukat, hiperfejlettek lettünk, a Holdra telepítettünk katonai bázist, a nemzetek pedig húsz éve élnek a legnagyobb békességben. Na de ekkor jönnek az urak az űrből, egy akkora űrhajóval, ami egy egész óceánt takar el, és bizony rövid úton kiderül, hogy ők sem dominózással és sorozatdarálással töltötték az elmúlt két évtizedet. És persze mérgesek ránk marhára. Néhány régi ismerős és új arc azonban tudja, hogy le lehet győzni őket, még ha nem is olyan banális módon, ahogy legutóbb.

A függetlenség napja sosem volt jó film. Szívünknek kedves volt, persze, de látványosságán kívül csak rendkívül irritáló amerikaiasságot adott, és bár próbálta nem komolyan venni magát, mégis marha nehéz volt elhinni róla, hogy bizonyos helyeken direkt esik költői túlzásokba. Szerettük, ahogy megtámadnak minket az idegenek, a vizuális orgiát, ami manapság már természetesen kissé beleköthető minőségű, de hát istenem, nagyon kevés film állja ki az öregedés próbáját.

A Feltámadás a legjobb értelemben modern, nincs már makettezés, CGI van, de az a létező legjobb minőségben, így mondhatjuk, hogy a látvány tekintetében viszi tovább az örökséget, sőt, még rá is tesz egy lapáttal az elődre. A modern világ gépei, az egész sci-fi környezet, a művészi tervezés csodás, az idegenek hajói minimálisan változtak, már csak egy jó sztori kellene mindehhez, hogy a szépen megtervezett világ életre keljen.

És az továbbra sincs, de őszintén szólva nem is vártuk tőle, hogy még csak annyi is legyen, amennyi végül felkerült a vászonra. Steven Hiller, azaz Will Smith halott, de fia is remek pilóta, az egykori elnök, Thomas Whitmore, azaz Bill Pullman lánya felnőtt, az idegenek pedig már a spájzban vannak. Amikor a katonai holdbázison egyszer csak egy fura űrhajó bukkan elő, amit az emberek megtámadnak, további gyanús jelek tűnnek fel a még mindig az idegeneket kutató David Levinsonnak (Jeff Goldblum), aztán hopp, egy az előzőnél ezerszer nagyobb űrhajó bukkan fel a semmiből, elindul a Föld felé, hogy nagyobb pusztítást végezzen, mint eddig bármikor. A fiatalok és az öregek összefognak, és igen, totálisan kiszámítható formában azok élik túl és azok nem, akikre már most számítasz.

Az agyad teljes kikapcsolására számít Emmerich, és sikerül is neki a művelet. Nem érdemes gondolkodni azon, mi miért történik, az csak zavarja a szórakozást. Az első résznél is zavarta. A kedves világpusztító rendező úr ügyesen fogta vissza magát az előző részhez képest, kissé sötétebb, komolyabb a hangvétel, de azért nem engedi el a családi szórakozást, a brutálisan irritáló Okun professzor visszatérése, és az előző részre utalgatás (a komplett gőzös alien-jelenet újrajátszása, a kötelező kutya), a jó csajok, az egysorosok még a régi részt idézik, ahogy az űrcsaták és a borzasztóan nagy lyukak a forgatókönyvben is ezt teszik.

Az emberek és az idegenek még mindig nagyon buták, de még mindig szórakoztatóak, és bár ennek a folytatásnak esélye nincs akkora kultuszra, mint a húsz évvel ezelőtti első résznek, azért nem teljesít rosszul, egy ilyen látványfilm esetében ugyanis működhet a legyen minden nagyobb-elv, ha a körítés rendben van, és az a helyzet, hogy A függetlenség napja: Feltámadás esetében a körítés nagyon is rendben van. Sok tekintetben felül is múlja elődjét.

Az amerikai zászló még mindig büszkén lobog, és jöhet a már belengetett harmadik rész is. Essünk túl rajta, pusztuljanak ezek a szemét idegenek! De most már illene mondjuk a Holdat dobni a Földre.