Nem egyszerű tökéletes animációs filmet készíteni. A Derült égből fasírt rendezőinek azonban sikerült. A The Lego Movie-ban nem lehet hibát találni.
Bevallom őszintén, nem értettem egyet a Transformers és a G.I. Joe-mozik koncepcióival, mivel én gyerekként nem azt szerettem volna látni, hogy a figuráim hogyan ugranak lassítva egy-egy robbanás elől, hanem azt, hogyan működik mindez akkor, ha nem én mozgatom a bábukat. Mozgassa őket valaki olyan, aki kellő alázattal viseltetik irántuk, és nem bánom azt sem, ha a film nem néz ki majd minden pillanatban úgy, mint valami méregdrága videoklip, amiből csak az aranyozott felnijű Bentleyk és a kilós fukszok hiányoznak, de hát elég furán is nézne ki Optimus Prime lábánál egy megvadult Rihanna-imitátor. Ne szóljuk el, még bármi megtörténhet a jövőben…
A Lego kaland nagyon könnyen lehetett volna rossz film is. Phil Lord és Christopher Miller azonban gondoltak egy merészet, és meglepően komplex sztorit kerítettek a kockamese köré, ahol mindennek értelme van, és ahol csak úgy repkednek a felnőtteknek szánt poénok, vaskosak, itt-ott társadalomkritikusak, itt-ott popkulturálisak, de bármilyen téren is mozgolódjanak, mindig betalálnak.
A totálisan sablonos alaptörténet szerint Lord Biznisz uralja a Legók világát, aki kedves fickónak tűnik, de ilyen névvel persze némileg gyanússá kezd válni, hogy gonosz világuralmi terveket szövöget, amikor lehervad a mosoly az arcáról. Biznisz egy titkos fegyvert, a Kriglit készül bevenni alattvalói ellen, de a legendák egy kiválasztottról szólnak, aki majd megtöri a gonosz uralmát. Igen, mindezt már ezerszer hallottuk, de a kliséhalmazt egy ponton teljesen kicsavarják önmagából, hogy a végén még egy komoly csavarral is készüljenek, ami teljesen értelmetlenné teszi, hogy bármit is mondjunk a film történetéről, tanulságáról, esetleges mélységeiről.
A Lego kaland érdekes kettősséget mutat: néhol kirobbanóan, parádésan vicces felnőttek számára is (Batman dalától majdnem el kellett hagynunk a termet, annyira röhögtünk), néhol túlságosan is gyerekes, de a végére összeáll az a bizonyos sok kicsi darabka, Lord és Miller addig-addig építgeti őket, míg valami olyan nem kerekedik ki a kockákból, amire nem számítottál. Aztán képes vagy úgy elhagyni a mozit, hogy újra gyereknek érzed magad, sőt, talán még egy Lego-katalógust is a kezedbe veszel. Az biztos, hogy A Lego kaland az év egyik legkellemesebb meglepetése, konkrétan hibátlan film. A rajongók olyan szintű kiszolgálása, amire nincs, vagy csak nagyon ritkán akad példa a játékorientált filmek történetében, de talán a teljes filmtörténelemben sem közelített még ilyen szintű alázattal egy ismert márka, vagy éppen egy popkulturális jelenség felé. Vagy úgy is mondhatnám, minden szupi-szuper!