Vártuk, mint a fizetésnapot. Christopher Nolan viszont valami mást adott, mint ami elsőre látszott. És ez nem feltétlenül baj, csak éppen nem biztos, hogy elsőre átjön majd, mit akart a költő.
Márpedig a költő most nagyon akarta a nagy művet. Belepakolt mindent a versbe, amit csak bele lehetett: könnyet, tanulságot, csavart és mindebből összeállt egy közel háromórás valami, ami sci-finek dráma, drámának sci-fi, de tulajdonképpen bármennyire is játszódik az űrben, azért mégis a családi dráma illik leginkább hozzá, már ami a műfaji besorolását illeti, és ettől lesz érdekes a helyzet.
Csak mert az Interstellar-t mindenki az év sci-fijének várta, és tulajdonképpen nem is lőttünk túlságosan mellé. Tényleg ez az év egyik legjobb sci-fije, csak éppen nem a sci-fi vonulat fog megmaradni benned, ha megnézted. Maga Nolan is azt nyilatkozta, hogy a Csillagok között arról szól, mit jelent szülőnek lenni. Ehhez hozzácsapott egy kis fantasztikumot, apukát kilőtte az űrbe aggódni, epikus méretűre nyújtotta és elfolyatott benne egy hektoliternyi könnyet, biztos ami biztos.
Nolan ilyen fokú érzelmeket még sosem mutatott. Talán kicsit túlzásokba is esik. Anne Hathaway tulajdonképpen jeleneteinek 60%-ban rí, egy idő után ez a tény kissé idegtépő is tud lenni, de a hiba biztos bennem van, ekkor ugyanis a hősnő irdatlan méreteket öltő belső drámáját kellene átélnünk. Nolan mindent a sírással old meg. Persze, a hétköznapi ember is. És hát egy hétköznapi embernek nem az a fő problémája, hogy leszálljon-e egy bolygóra egy órácskára, ami az idő relatív folyása miatt a földi létben évtizedeknek számítana, így a lánya is húsz évet öregedne. Valahogy nem ilyen egy átlagos hétfőnk.
A költő hétköznapi embereket helyez hétköznapi problémákkal, nem hétköznapi helyzetbe. Az Interstellar-ban mindenki elveszített valakit, a szeretett bolygóját, a családját, a szerelmét, és mindenki igyekszik visszakapni valamit ezekből. Ebben az univerzumban minden a reményről szól. Mint ahogy a reményt jelenti az is, hogy a haldokló Föld tudósai megpillantanak egy féreglyukat a Szaturnusz mellett, ami lehetővé teszi nekik azt, hogy egy másik galaxisban találjanak új lakhelyet. Remény az újrakezdésre, a Földön pedig pontosan erre van szüksége mindenkinek.
A problémák akkor kezdődnek, amikor a film a giccshatáron kezd mozogni, és bár óvatosan, de mindig visszatáncol onnan, nem lesz teljesen jó a szánk íze miatta. Mert hát a szeretet, mint a legfelsőbb dimenzió? Coelho átfutotta a szkriptet? Vagy Nolanék átfutottak egy Coelho-könyvet? Szerencsére csak felületesen, úgyhogy nem kell percekig tartó monológokat hallgatni a szeretet mibenlétéről. Helyette lehet bámulni a fantasztikus, félelmetesen gyönyörű robotdizájnt, Matthew McConaughey szokásosan remek játékát, Jessica Chastaint, az űr látványát IMAX-vásznon, a sok kis elhintett részletet, ami a végére epikus magasságokik ér el.
A Csillagok között nem tipikus Nolan-film. Benne van minden, amit eddig láttál a mestertől, de megpróbálta érzelmekkel kitágítani az eddigi spektrumot, és hogy ez mennyire áll jól neki, az már a néző egyéni megítélésének kérdése. Itt is van nagy csavar, a végére gyönyörűen összeáll mindaz, amit ordas baromságnak gondoltunk a mozi legelején, és bár a legtöbb tudományos magyarázat puszta humbugnak hangzik, nem érzed azt, hogy át akarnak verni, mert úgysem érted, miről beszél egy rakás okos száj. Pont hogy nem. Gondos kutatás rejlik a mondatok mögött, csak éppen az egyszeri mozinéző ezt úgysem fogja érteni. Nem az ő dolga.
Az Interstellar nem az a film, ami után az ember azonnal elégedetten távozik a moziból. Olyan, ami napokig járatja magát az ember agyában, és ha minden a helyére kerül, akkor nincs mese, meg akarja nézni újra. Az a helyzet, hogy Christopher Nolan újra megcsinálta, és bár messze nem ez a legjobb filmje, legalább valami más, valami új, valami igazán nagyszabású. Az év legszemetebb filmje, mert nem hagy nyugodni. De kevesebb könnyel is ugyanennyire hatásos lett volna.